A hétvégém egy másik országban, egy másik világban – egy másik korban telt. Velencében megállt az idő. A város gyakorlatilag változatlan a XVIII. óta, így könnyedén érezhetjük úgy, hogy a világ többi részét hátrahagyva egy letűnt, szép emlékű korban járunk. Sokan mondják, hogy Velencében sok a látnivaló. Ez így nem teljsen pontos: Velence maga a látnivaló. Minden kis utca, csatorna, ház az authentikus korkép része. És nem valami Disneyland-féle mű vidámpark műanyag épületeiről beszélünk, itt tényleg zajlott a történelem.

Korábban már írtam róla, hogy milyen körülmények közt jött az ötlet, hogy meglátogassuk a várost. Viccesen azt szoktam mondani, hogy oda egyszer el kell menni, mielőtt a globális felmelegedés miatt egyszer végleg átmegy Atlantiszba és már késő lesz. A szomorú viszont az, hogy ez majdnem teljesen fedi a valóságot.

Első nap

Ferihegy 1-ről indultunk, az számomra egy erősen pozitív élmény volt a mikro méretű, lerobbant Ferihegy 2-es terminálja után, ahonnan nyáron indultam New York-ba. Modern, elég nagy, jól felszerelt, barátságos reptér. Minden úgy ment, ahogy az elvárható volt. A WizzAir gépe csak nevében volt fapados, az Airbus 320-as amúgy teljesen korrektül hagyta maga mögött a kilométereket, és igazából már az istria-i félsziget felett elkezdtük a leszállást a Treviso-i reptérre. A repülőn amúgy előkaptuk Petrusz GPS-ét, és azon követtük nyomon az utat – mivel a felhőktől szokás szerint semmit sem lehetett látni.



Treviso-ban hiába próbált rábeszélni minket a turista információs néni a reptéren a turistáknak szánt, közvetlenül Velencébe tartó buszra, mi inkább a 6-os helyi járatra vettünk jegyet 1€-ért, amivel eljutottunk a vasútig, ahonnan épp indult a vonat a városba. A kb. 25 km-es távból jó 5 km a Velencét a szárazfölddel összekötő híd, ahol alig araszolt valamennyivel a vonat.


Már sötét volt, mire kikászálódtunk az állomásról, ráadásul esett is kicsit az eső. Hát, mit ne mondjak, elsőre azért elég valószerűtlen látványt nyújt még a gondolatban rákészült utazónak is, hogy a tér végén nem egy 4 sávos autóút található, hanem egy csatorna – méghozzá a Velencét átszelő nagy csatorna, a Canale Grande – folydogál. Amolyan igazi „húbaz’meg” érzés. :) A szállásunk itt volt:

Mivel Velence nem olyan nagy, gyalog vágtunk neki az Észak-Nyugati csücsökben található vasúttól a szállásig tartó útnak, mondván, addig is várost nézünk egy kicsit. Út közben egy igazi kis olasz boltban vettünk egy üveg bort, ahol a bácsi kifejtette nekünk, hogy mindig el akart menni Budapestre, mert nagyon szép hely, úgy hallotta. Mi csak mosolyogtunk rajta. :)






A Velencei közlekedésről azt kell tudni, hogy autók egyáltalán nincsenek, motorcsónakja mindenkinek van, gondolával csak a dúsgazdag turisták járnak (tehát nem mi), a vaporetto (vízibusz) bérlet pedig majdnem annyiba kerül, mint a repülőjegyünk. A gyaloglás viszont nem olyan egyszerű, mert az hagyján, hogy a város alaprajzának sematikus váza erős hasonlatosságot mutat egy labirintussal, de ezt még tetézi az is, hogy sok a zsákutca, ami csatornában végződik (korlát? Ugyan már!), valamint a kedvenceim: kis, belső udvarra vezető kapualjnak látszódó átjárók, amik igazából egész nagy utcákra nyílnak. Egy negyed óra tekergés után hamar rátaláltunk a helyes útra; átmentünk a Rialto hídon (ez a város egyik legismertebb szimbóluma, valamint a Canale Grande-n átvezető négy híd egyike), onnantól pedig már csak a minden utcasarkon megtalálható sárga útjelzőket kellett követni a „San Marco” felirattal.

A hotelt egyedül azért találtuk meg, mert Petrusszal kinéztük a helyi Street View-n, merre kell menni, és a közelben lévő szerszámboltot megismertük. A Città di Milano nem egy luxus hely, de nem volt drága és teljesen elégedettek voltunk vele. 3 ágy, modern fürdő, tiszta szoba – többet kívánni sem mertünk. A foglalással minden rendben volt, az indiai recepciósnak ugyan némi problémája akadt a magyar dátum formátummal és egyáltalán azzal, hogy hogy is van olaszul a „Hungary”, de roppant kedves és segítőkész volt. (Még kicsit később is, amikor kibonttattam vele a borunkat.)

Koccinttunk egyet a városra, aztán irány a Szent Márk tér. Velence legnagyobb turista látványossága még Februárban, hidegben, este 8 felé sem kongott az ürességtől, de már a sötétben is látszott, hogy itt valami monumentális dolgok állnak, érdemes lesz ezt jobban szemügyre venni világosban. Őszintén szólva nem is nagyon akartam körülnézni, hogy annál nagyobb legyen következő nap az újdonság varázsa.

Elindultunk a parton Keletre, megnéztük a Sóhajok hídját, ami most valami hihetetlenül bénán fest:

Gondolom felújítják a két épületet a reklámok alatt. Mindenesetre az élmény így már nem volt teljes. :( Sétánkat az Arzenale-ig folytattuk, a GPS jobban hátráltatott néha, mint segített, de azért valahogy hazavergődtünk. Hihetetlennek hatott az első nap, hogy tényleg ott vagyunk.

Második nap

A szálláson kapott reggeli egy 5 centis buciból, egy előre csomagolt croissant-ból, egy szintén előre csomagolt 4 centis pirítósból és corn flakes-ből állt. Gondolom úgy gondolták, hogy ezekből majd válogatunk, de mi azt a stratégiát választottuk, hogy minél többet magunkba tömünk belőlük (akár más adagjából is), így talán délig kibírjuk.

A Szent Márk téren kezdtünk (hozzátenném, hogy csak 4. nap sikerült a legrövidebbnek számító, 5 perces útvonalat megtalálnunk a tér és a szállás között, előtte mindig 20 perceket keringőztünk a szomszédos útvesztőkben, míg a másikhoz elértünk). A tér meglepett. A képekről valahogy mindig úgy jött le, hogy téglalap alakú, de igazából egy nagy L betűt formál, aminek a rövidebbik vége a tengerbe torkollik. A kanyarban áll a torony (ami 1902-ben spontán összeomlott, majd 1912-ben újraépítették), vele szemben a Dózse-palota, mellette a leghangsúlyosabb épület, a Szent Márk bazilika, a tér többi oldalán meg múzeumok, könyvtárak és kávéházak.






Mi a Dózse-palotában kezdtünk, ami egyrészt bemutatta a Dózse magán lakhelyeként szolgált, másrészt pedig hasonlóan a Parlamentünkhöz, a politikai élet színtere volt. Láttunk 3 m-es Földgömböket, sokszáz m²-es tanácstermeket, ezeregy szebbnél szebb arannyal díszített freskót, fegyvereket, festményeket és mindenfélét. Át lehetett menni a Sóhajok hídján a másik épületbe, ahol a börtönök voltak. Semmiképpen sem érdemes kihagyni a palotát, mert jó képet kaphatunk róla, hogy milyen gazdag is volt és mekkora hatalommal bírt Velence választott vezetője.




Ez után a Campanile, vagyis a torony következett, ami a maga 93 m-es magasságával gyönyörű kilátást nyújtott Velencéről. 8 € a belépő.





Utána bolyongtunk még egy kicsit a városban, elindultunk a Frari irányába, de közben megéheztünk és éttermet kerestünk. Végül egy elég jól sikerült választás keretében beültünk pizzázni. Az olasz pizza – vagy legalábbis az, amit ott ettünk – lapos tésztás, egybe bazsalikom levéllel fűszerezett, igazi paradicsomból készült szószos pizza volt, és annak ellenére, hogy sikerült hús menteset választanom, nagyon ízlett. Nagyon tetszett, hogy az éttermekben a kirakaton keresztül nézik a gyanútlan járókelőket, és az első adandó alkalommal kirohannak az üzlet elé és beinvitálják őket. :)

Este csak bedőltünk az ágyba 10-kor, mint a zsák.






Harmadik nap

Hétfő reggel megállapítottuk, hogy ez így nem mehet tovább, a vasárnapi produktivitásunk 0 volt, a 8 múzeumra érvényes jegyünkből 7 még hátra volt, úgyhogy bele kell húzni, tervet kell készíteni. Bejelöltük a térképen a helyeket, ahová menni akartunk, és arra jutottunk, hogy a legjobb úgy lesz, ha aznap veszünk egy vaporetto bérletet, és vízibusszal bejárjuk a Grand Canale-t, majd elmegyünk Murano-ba.

A 12 órás bérlet 16 €-ba került, de megérte. A Szent Márk térről indultunk, csodálatos kilátás mellett elmentünk a Ca’ Rezonicco-ig, ami egy nemesi család villája volt, és most múzeumként funkcionál. Rengeteg kép, szobor, miegyéb volt benne, és érdekes volt látni, hogy mekkora palotákban éltek a gazdag emberek. Mint minden palotának, ennek is volt egy csatorna felőli és egy hátsó bejárata is.







Következő állomásunkat traghetto-val közelítettük meg, ami majdnem olyan, mint a gondola, csak nem olyan csicsás és csak a két part közt viszi át az embereket fél €-ért. Kerestük jó ideig a múzeumot (kedvenc utcámon is elmentünk kétszer, ami a kezdeténél még 2 m széles volt, de végénél már csak alig 60 centi), de egy angolul semennyit sem tudó olasz bácsi szavaiból annyit vettünk ki, hogy csak nyáron van nyitva, azért nem találtuk.

A Ca’ d’Oro-t – Velence legszebbnek tartott palotáját – csak kívülről láttuk, aztán a vasútnál átszálltunk a Muránóba tartó vaporettóra. A sziget majdnem egészét megkerülte a járat, de legalább olyat is láttunk: ipari vidék, semmi szépség nincs benne, úgy néz ki, ilyen arca is van Velencének. Vagy 3/4 óra volt az út, a hajón kinn állva és fényképezve én majdnem szétfagytam.




Murano-ról azt mondják, hogy „egy kis Velence”, de szerintem teljesen más hangulatú hely. Én – bár nagyon kedves kis városkának tartom – roppant unalmasnak találtam, kongott az ürességtől, ordított mindenről, hogy a szórakoztatás az, ami a legtávolabb áll tőle. Murano amúgy az üveggyártásáról híres, úgyhogy elmentünk az üveg múzeumba, ami minden kellőképpen alacsony elvárásomat is sikeresen alulmúlta. Leírások az üvegkészítésről, 1. századi üvegcsék, és… hát kb. ennyi. Baromira untam.




Visszafelé megálltunk San Michele szigetén, ami Velence temetője. Az útikönyv javasolta, és nem tévedett. Nagyon érdekes, szép hely. Ami feltűnt, hogy minden síron ott volt a halott arcképe. Kedves gesztus. Még ilyenkor télen is roskadoztak a sírok a virágoktól.

Velencébe visszaérve már szálltunk is át a Lido-ba tartó buszra. Lido a Velence alatt elterülő hosszú sziget, ami gyakorlatilag egy „balatonias” nyaralóövezet. Nagyon otthonos, kedves helynek tűnt, rendesen ki volt építve, tetszett. Külön érdekes volt a nyaraló hangulatú utcán, a pálmafák közt, 0 fokban, kabátban végigvonulni aztán kiérni a tengerpartra. Ott aztán nekiálltunk kagylókat szedni (miért szed az ember mindig kagylókat a tengerpartokon? Nem értem), amíg be nem sötétedett.



Az este itt még koránt sem ért véget, ugyanis egyre éhesebbek lettünk. A nap közben a Billában vásárolt zsemlék (6 db 1 €), némi szalámi és sajt nem volt az igazi, úgyhogy hosszas kóválygás után beültünk egy határolcsó helyre Spagetti Bolognese-t enni, amit nem tettünk jól, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a hely nem volt rossz, de szerintem ha nem sajnáljuk azt az 1-2 €-t, akkor sokkal jobbat is kaphattunk volna. Félig főtt tészta (tudom, így szokás, nekem mondjuk ízlett is), félig érett paradicsom és kevéske hús.

A nap közben beszerzett újabb két üveg bor elfogyasztása volt számomra az utazás fénypontja. Kiültünk olyan éjfél körül a Szent Márk téren az egyik kávézó székeire, és elkortyolgattuk a jó bort a még jobb kilátás mellett. A tér már majdnem üres volt. Ahogy ott ülsz kényelmesen ennyi szép épület közt, elfog az elégedettség érzése, hogy igen, ez egy olyan pillanat az életedben, amit ki kell élvezni.


Negyedik nap

Utolsó nap megint esett. Az előző napi tervünk értelmében a múzeum belépővel meglátogatható maradék három Szent Márk téren elhelyezkedő múzeum volt a célpont: a Museo Correr, a Museo Archeologico Nazionale és a Monumental Rooms of the Biblioteca Nazionale Marciana. Előbbi kettőbe sikerült bejutnunk, volt pár érdekes dolog (engem a XVI. századi hatalmas térképek kötöttek le főleg, amiken szinte egy az egyben úgy látszott Velence, mint ma), képek, szobrok, fegyverek, de semmi extra. A végét már végigrohantuk, mert volt vagy 200 ugyanolyan fej vagy éppen fejetlen görög isten-szobor. És persze minden tele volt Velence jelképével, a szárnyas oroszlánnal.

Ami viszont nehezebben felejthető, az a Szent Márk bazilika. Ingyenesen látogatható, viszont a jobb részeiért elkérik a 2-3 €-s díjat. Belül hatalmas, aranyozott mozaikok borítják a mennyezetet, érdekes a hullámzó mozaik padló, a gondolom jó sok helyről összelopkodott márványból készült falak… De ami még ennél is sokkal jobb volt, az az IX. századi 5×3 m-es színarany, drágakő berakású oltárkép, ami egymagában annyit érhet, mint fél lakótelep, amiben lakom. A másik szárnyban elhelyezhető kincstárba is érdemes bemenni, ahol olyan felbecsülhetetlen értékű dolgok vannak, mint másfél méteres hihetetlenül kimunkált arany gyertyatartók, díszkard, és sok korábbi dózse és nemesember csontja, koponyája. Még pár láb és kéz is akad. :)




Fájó szívvel mondtunk búcsút a városnak, ez azon is látszott, hogy szinte senkinek sem volt kedve megszólalni hazafelé. A hazaút hasonlóan telt az odaúthoz: vonat, busz, repülő. A Treviso-i ellenőrzőbrigád okozta az egyetlen problémát: eldobatták a 0.75 l-es – amúgy elég drága – kontaktlencse folyadékomat, amivel odafelé semmi baja nem volt Ferihegynek. Remekül látszott a levegőből Velence és a Balaton is :)


Végszó

Velencét látni kell. 4 nap kb. elég rá, de aki teheti, nyugodtan eltölthet ott egy hetet is, van elég látnivaló. Pontosabban a kis utcák, az összes ház, a csatornák, gondolák, paloták, templomok… Meg kell nézni, át kell érezni a hangulatát. Február olyan szempontból jó, hogy nincs annyi turista, mint nyáron, viszont ilyenkor még hideg van eléggé. Én inkább egy kicsit későbbi, tavaszi időpontot javasolnék a látogatásra. Ez a város mindig a hülye külföldiekből élt (korábban kereskedővárosként a kelet és nyugat közt, most pedig a turistákból), úgyhogy az árakkal jobb vigyázni. Amit a látványosság közelében megkapunk 15 €-ért, azt kicsit arrébb megkaphatjuk 5-ért is, ha elég figyelmesek vagyunk. Persze még az 5 sem olcsó, erre jobb felkészülni. :)