(Ez egy elég kezdetleges beta verzió, ennél a kész program sokkal jobb lesz :P)

És igen, ez is Titanium. :)

• nehéz rá programozni, mert minden grafikai elemet praktikusan vektorgrafikusan kell elkészíteni
• a pixelgrafikák a nem kerek (2-szeres, 0.5-szörös, stb.) felbontásokon csúnyák lesznek, mivel nem 1 képpixel fog 1 monitor pixelre kerülni

Valószínűleg ezek miatt és az iPhone Retina Display-en felbuzdulva döntött úgy az almás cég, hogy inkább csak simán meg fogja duplázni a kijelző pixeleinek számát, ahogy azt az iPhone-nál és az iPad-nél is tette. Ezt figyelhetjük meg nem csak az eljövendő Mountain Lion beta verziójában, hanem már a Lion-ban is.

Meglepetésemre az erősen gyatra felbontás függetlenséggel szemben az ún. HiDPI módokban használt OS szinte már most tökéletesen jelenik meg, persze itt-ott még hiányoznak a nagy felbontású ikonok, de azokat hamar lecserélik a fejlesztők, ha eljön az ideje.

Én egy évet adnék az új kijelzős gépek piacra dobásának, és most megmondom, hogy ha ez a boltokba kerül én azon nyomban megyek, és megveszem az egyiket.

(A képekre kattintva bejön a teljes; nem akartam kicsinyíteni, itt inkább croppoltam.)

Figyeljük meg, hogy már a szürke ablakkeretek “zaja” is nagyfelbontású.

Telefonon olvasni jó

Bár meglepő lehet, de én már akkor okostelefonoztam, amikor az okostelefon még ki sem volt találva. A dolognak annyi szépséghibája volt, hogy a telefon okos része külön eszköz volt, és PDA-nak hívták. :) Igen, könyvet olvasni már PDA-n is lehetett, az m505-ön ugyan tartalom hiányában még nem nagyon tudtam mit olvasni, de a Tungsten T3-mon már voltak könyveim valamikor a 2000-es évek közepén. Aktívabban valamikor akkor kaptam rá, amikor a Terminus kollégiumba kerültem, és minden nap hosszú órák mentek el BKV-n zötyögéssel. Telefonon (akkor már iPhone-om volt) olvasni jó. Kicsi, mindig nálad van, 1 másodperc alatt ott folytathatod a könyvet, ahol abbahagytad, világít a sötétben. A Gyűrűk Urát például hiába kaptam meg egy Karácsonyra egy nagyon szép kiadásban, hordozhatatlansága miatt (és hogy ne sértsem fel a sok hurcolászással a borítót) nagyobb részt telefonon keresztül, az ebook verziót olvasva tettem magamévá a történetét.

Persze megvannak a telefon hátrányai is: a 4 inches kijelzőt nem az olvasáshoz találták ki, az LCD ugyanúgy fárasztja a szemet, mint a monitor előtt bambulás, és az 1 óra olvasás bizony gyakran 2-4 óra akku készenléti időbe került, így kétszer is meg kellett gondolnom, hogy belevágok-e egy újabb fejezetbe. Ezek miatt már az első Kindle bejelentése óta fél szemmel figyelemmel kísértem a történéseket. Úgy másfél évvel ezelőtt volt a kezemben először egy Kindle, ami nagyon tetszett, de volt pár bajom vele: mindenek előtt feleslegesnek találtam a billentyűzetet. Az Amazon agya ugyanarra járhat, mint az enyém, mert a negyedik generáció pont olyan irányba fordult, hogy a bemutatót végigpörgetve egy “ilyet kérek Karácsonyra” hagyta el a számat. És volt szerencsém meg is kapni.

Kindle-n olvasni jobb

Én a létező legolcsóbb, $79-os verziót szemeltem ki magamnak, amiről azt kell tudni, hogy a reklám támogatás miatt ilyen olcsó. Nem kell megijedni: reklám csak kikapcsolás után, képernyővédőként és a könyv választó menü alatt egy bannerben látszik. Az olvasási élményt nem befolyásolja. Beszerezni már kicsit kalandosabb, mivel csak az USA-ban árulják. Magyarországról a $99-os – amúgy a reklámokat leszámítva azonos – verzió rendelhető, amire a postaköltség, csomagolási díj és az ÁFA is rámegy, így gyakorlatilag dupla áron juthatunk hozzá a honlapról rendelve. Én szerencsére tudtam szerezni egy ismerőst, aki az USA-ban megrendelte és elhozta nekem.

A Kindle család további tagjai: Kindle Touch (ugyanez, csak gombok helyett érintő kijelzővel, amit én nem akartam, mert jobb, ha nem lesz folyton koszos a kijelző, és kényelmesebb is hardware-es gombokkal lapozni, mást meg úgysem a könyvolvasóval kell csinálni); Kindle Touch 3G (ugyanaz 3G telefon modullal); a korábbi, 3. generációs Kindle átnevezve Kindle Keyboard-ra; Kindle DX (a Keyboard nagy tesója, nagyobb kijelzővel), valamint az olcsó Androidos tablet, a Kindle Fire.

A Kindle megdöbbentően kicsi és vékony, a 170 g súly pedig még egy puha fedeles kisebb formátumú könyvnél is könnyebb. Vígan elfér a farzsebemben vagy a táskám papíroknak kialakított rekeszében. Én legtöbbször a sarkánál fogom meg 2 ujjal, a súlya miatt elég kényelmes így is tartani.

Természetesen a legjobb dolog minden e-könyv olvasóban az eInk. Ez a kijelző megjelenésben hasonló a számológépek folyadék kristályos megjelenítőjéhez, ám annál két dologban jobb: képes szürkeárnyalatok megjelenítésére és működési elvéből adódóan csak akkor fogyaszt áramot, ha a tartalmát változtatjuk. Úgy kell elképzelni, hogy kis, egyik oldalukon festett golyócskák vannak benne, amik átfordítása vesz fel áramot, ha szabadon hagyjuk őket, akkor megtartják a korábbi képet – az idők végezetéig. Ez azt eredményezi, hogy a Kindle egy töltéssel állítólag 3 hónapig is képes üzemelni. Ezt alátámasztani még nem tudom, mert amióta nálam van még nem merült 10%-nál többet… Az eInk kijelző másik előnye napfényben jön ki: az LCD-vel ellentétben nincs háttérvilágítása, hasonlóan a nyomtatott papírhoz. Egyszerűen jobb olvasni napfényben, mint bármilyen LCD kijelzőt.

Tartalom

A Kindle első meglepetése számomra az volt, hogy van benne WiFi. Ez volt az első számítástechnikai eszköz, amit komoly háttér kutatás nélkül, egyszerűen csak mások ajánlása alapján vettem meg, így abban a hitben éltem, hogy a legolcsóbb modellben még az sem lesz.

Tartalmat alapvetően háromféleképpen lehet az olvasóra juttatni: nyilván lehet könyvet vásárolni az Amazonról, magán az eszközön (mivel magyar tartalom nincs, így ezt nem nekem találták ki), feltölthetjük USB-n (simán, Mass Storage-nek látszik, megeszi a legtöbb elterjedt formátumot, mint pl. .mobi, PDF, RTF, JPEG, PNG…), vagy elküldhetjük az olvasó egyedi email címére (ha a subjectbe beleírjuk, hogy “convert”, akkor azt olvashatóbb formátumra is alakítja a szerver). Ez utóbbi elég izgalmas, mert erre már több szolgáltatás is épít: a Readability pl. tud olyat, hogy egy gombot kirak a böngészőre, amit megnyomva az aktuálisan olvasott oldal egyből repül a Kindle-re – beformázva, sallangmentesítve.

Az egzotikusabb formátumokból a vizuális élveztetésben nem épp az élmezőnyben versenyző Calibré nevű program képes mobi-t előállítani, amit már szeret a kis olvasónk.

Tapasztalatok

Az eddigiek során két hiányosságot tudtam mindössze felfedezni a Kindle-lel kapcsolatban. A kikapcsoló gombot a lehető leghülyébb helyre, a készülék aljára rakták, ráadásul igen nehezen lehet csak benyomni, így mindenképpen szükség van hozzá mindkét kezünkre. Jobban örültem volna, ha a megszokott jobb felső sarokba kerül. A másik pedig egy praktikussági okokból elkövetett kényelmetlenség: a készülék ugyan ha WiFi-t lát, automatikusan letölti az emailben átküldött tartalmakat, de sajnos energiatakarékossági okokból csak akkor megy WiFi-re, ha bekapcsoljuk. Így hiába lapul a táskámban, minden reggel elindulás előtt be kell kapcsolnom, hogy szinkronizálhasson egyet.

A Kindle-ön van egy kísérleti verziójú Internet böngésző is. Működik. Ha nagyon megszorulunk, akkor még jó lehet valamire, de egyébként ki akarna billentyűzet és érintő kijelző/egér nélkül böngészni…? :) Ami viszont hasznos, és én többször is örültem, hogy van: lehet magyar szótárt telepíteni rá, ami bármilyen könyvben a kijelölt szót lefordítja nekünk. Kényelmes.

Az egész készüléket használva olyan érzés fogott el, mint anno a Palm m505-tel: ez egy remekül összerakott rendszer, lekerekített gombok, egyszerű menük. :)

Számomra mindenképpen megérte a 4-5 papírkönyv árát.

Sokan viszont nem tudják, hogy a Facebook chatet nem csak a weboldalon lehet használni, hanem létezik hozzá dedikált alkalmazás is. Miért jobb saját programból chatelni? Rengeteg előnye van:

• nem kell hozzá böngésző, akkor is online-ok maradhatunk, ha kilépünk belőle
• nem kell ablakon belüli ablakokkal vacakolnunk
• kis felugró buborékban láthatjuk, ha valaki ír, nem a böngésző fog villogni
• nem tereli el a figyelmünket a facebook üzenőfala folyamatosan
• nem foglal annyi helyet a monitoron

Windows

Windowsra most jött ki hivatalosan az eddig beta stádiumban működött kliens, innen tudjátok letölteni.

Más rendszerek

A Jabber (XMPP) alapoknak hála a Facebook chat szinte bármilyen mai chat programban beállítható, és ehhez segítséget is nyújt a Facebook. Én Mac-en az Adiumot ajánlom erre a célra, de aki gondolja, a rendszer részét képező iChat-be is be tudja állítani.

Mobil

A Facebook chat másik hatalmas előnye, hogy remek mobil támogatással rendelkezik. Ha felrakod az okostelefon kliensüket, akkor nem maradsz le semmiről. Ráadásul – az általam ismert chat szolgáltatások közül elsőként – képes arra, hogy átvegye egyik eszközről a másikra a folyó beszélgetést: ha pl. valaki ír, akkor minden kliens (pl. a web, az előbb említett IM program, valamint a mobilom) mind egyszerre jelez, majd ha egyiken válaszolsz, akkor a többi nem fog pittyegni feleslegesen minden üzenetnél. Könnyedén folytathatod a beszélgetést másik programban/eszközön, ha kedved úgy tartja, a Facebook meg fogja oldani, hogy jó helyre érkezzenek meg az üzenetek.

A modern izzókról azt kell tudni, hogy azért takarékosak igazából, mert a hagyományos izzószálas égőkkel ellentétben egyrészt nem bocsájtanak ki rengeteg hőt, másrészt nem a teljes spektrumban, hanem annak csak egy szűk részében sugároznak. Egész pontosan valami kellőképpen elcseszett színben, amit a burkolatra kent különböző anyagokkal korrigálnak olyanra, amik kompozitját a szemünk valami fehérre hasonlító színnek lát.

Ebből kifolyólag sötétek. Gondolj csak bele: míg egy hagyományos izzó nagyjából egyenletesen világít az egész látható tartományon (a szivárvány minden színében), sőt még alatta, az ultraviola és felette, az infravörös tartományban is egy kicsit, a kompakt fénycsövek általában csak három frekvencián mutatnak jelentős aktivitást, egy piros, egy kék és egy zöld színben, amiket együtt mi fehérnek érzékelünk. Világos, hogy nem adnak le annyi fényenergiát. Valahogy így:

Felül: hagyományos izzó, alul: kompakt fénycső spektruma

Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom az Impulzus egy korábbi cikkét.

A lényeg, hogy mivel alapvetően sötét van a szobában, bár mi ezt nem érzékeljük, azért a fényképezőink ezt megteszik, és rendesen félremérik a fényt. Nekem egy Canon EOS 400D-m van, és teljesen kiábrándultam belőle, mert ilyen képeket csinál az albérletben:

Sötét, nem jó a fehéregyensúlya, a fekete részek teljesen beégnek a képen (ld. a következő kép pirossal jelölt részeit), mivel kevés a fény, bemozdul vagy zajos, szóval egyszerűen élvezhetetlen.

Ha vakuzok, akkor annyit javul a helyzet, hogy mivel a gép a vaku fehéregyensúlyát ismeri, ezért az a probléma megszűnik, de mivel gondolom a vaku fényéhez hozzáadódik a szoba világításának elég magas spektrumbeli csúcsokkal rendelkező fénye, így a gép jelentősen alulméri azt. Valami ilyesmi lesz a spektrum és a kép (felül az eredeti, alul a javított verzió):

A legalsó képet a fényképező vaku expozíció korrekciójával valamelyes tudom kompenzálni, olyan +1⅓ EV-vel egészen elfogadható eredményre jutok. A vaku tehát megoldva.

A kérdésem a következő: mit lehet tenni a vaku nélküli képekkel? Elsősorban nem utómunkára gondolok, hanem valami varázs-beállításra a fényképezőn, ami elkerülte a figyelmemet, vagy biztató szóra, hogy valamely utód modellnek már nincsenek ilyen bajai, de végső esetben az utómunka lehetőségei is érdekelnek. Segítsetek! :)

PS: Ja és igen, a szobámban halogén izzók vannak, de azok sem jobbak semmivel.

Az alaptézisem a következő: a művészettörténet által manapság elfogadott, kortárs művészeteknek titulált és a múzeumokban mutogatott képek és egyéb képzőművészeti alkotások nem méltóak erre a névre. Egész egyszerűen nem illenek a művészetről eddig kialakított képünkbe, nem említhetőek egy lapon a nagy elődökkel.

Mi a művészet?

Erre a kérdésre természetesen nem létezik egyértelmű és mindenki által elfogadott válasz, így csak az én személyes véleményemet tudom megosztani veletek: szerintem a művészet lényege, hogy olyan dolgokat alkot az ember, amik valamilyen szempontból gyönyörködtetik. Egy művészeti alkotás alapvetően az ember szórakoztatására, tetszésére készül. Egy ilyen alkotásnak szerintem akkor van súlya, ha annak elkészítésére nem mindenki képes, legyen itt szó arról, hogy nincs hozzá tehetsége, kézügyessége, ötlete vagy lehetősége rá. Valahogy sugallnia kell a műnek, hogy az olyan dolog, amit alig pár ember, vagy csak az az egy képes elkészíteni. Csak egy létezhet belőle, egyedi.

Mi nem művészet?

Ilyen formán szerintem nem művészet a tömeggyártott IKEA váza, az egy kaptafára készült utcai árusnál kapható csendélet, a papírra felhányt festékfoltok, a képkeretbe foglalt fekete vászon és a visszataszító, diszharmonikus színekkel és formákban megfestett halál jelenet.

Sokak szerint elég, ha a mű elgondolkodtat. Szerintem nem. Gondolkodni a matematikában vagy a filozófiában kell.

Mutatnék pár negatív példát, amit én a MoMA-ban (Modern Művészetek Múzeuma, New York City) készítettem:

Ezek fele egyszerűen nem szép (ha a szobám falán lógna, depressziós lennék minimum), a másik fele meg annyira banálisan egyszerű vagy semmit mondó, hogy egy 2 éves is meg tudná csinálni, csak nem teszi, mert már szerinte is szar lenne. Mondhatjátok, hogy nem értem a modern művészeteket, vagy éppen nem szeretem őket, és ez igaz is. Viszont mutatok pár példát, ami szerintem ezekkel ellentétben tényleg kiemelkedő és megérdemelné a figyelmet.

A Demoscene

A legtöbb embernek fogalma sincs a demoscene létezéséről. Ez a misztikus fogalom egy olyan mozgalmat takar, ahol az emberek számítógéppel alkotnak rövid, pár perces zenés animációkat, amiket többnyire egy program generál. Ezen alkotásokkal a csapatok versenyeken mérik össze tudásukat. Egy azonban minden bemutatott demóban közös: olyan egyedi alkotás, amit nem sok ember tud megcsinálni, fantasztikus képi- és hanganyaggal rendelkeznek és olyan képességekről tesznek tanúbizonyságot, ami rendkívül kevés embernek adatott meg. A két éves Pistike biztos nem fogja utánuk csinálni.

A témáról tavaly készült egy remek dokumentumfilm, a Vakondok 2, ami a YouTube-on ingyenesen megtekinthető. Én nagyon szeretném, ha azok is megnéznék, akik egyébként nem érdeklődnek a téma iránt, mert érdemes:

Egy-egy demó keretein belül (vagy a velük párhuzamosan futó grafikai versenyeken) néha olyan grafikák tűnnek fel, amiken az ember csak tátja a száját és képes lenne órákig gyönyörködni benne. Ezeket például kézzel rajzolták, jóformán pixelenként:

Ugyanilyen hihetetlen dolgokat tudnak csinálni ezek az emberek animációkban is, a két kedvenc példám:

(Ez az egész program – akár hiszitek, akár nem – zenével, grafikával, mindennel együtt mindössze 4 KByte méretű.)

Akit érdekel a téma ezeken az oldalakon nézelődhet:

• scene.org
• scene.hu
• pouet.net

Hasonló témájú/minőségű képek, bár nem konkrétan a demoscene versenyekről: CoolVibe.

Light projection

Egyik kedvenc modern művészeti formám a fény vetítés, angolul light projection. Kivetítőkkel egy épület homlokzatán érdekes animációkat keltenek életre, azt a hatást keltve, hogy az épület megváltozik, mozog, vagy valami érdekes történik vele.

További példák:

• Guggenheim múzeum
• http://youtu.be/s80VoAnOpk8
• Magyar Nemzeti Galéria
• Prága, óratorony
• Insane Building

Pixelgrafikák

Mindig csorog a nyálam ezekre a képekre. Alkotóik rengeteg munkát beléjük ölnek csak azért, hogy valami nekik tetszőt alkossanak.

További grafikák itt.

Alkalmazott művészetek

Sok tehetséges embert igényel az ipar. Ők legtöbbször művészi hajlamaikat egy-egy ügyfélnek készülő munkában élik ki. Van, hogy egy program kinézetét álmodják meg, van, hogy egy honlapét. Viszont mindegyikük a tökéletességre törekszik.

A Dribbble az egyik legjobb oldal, ahol a designerek, grafikusok bemutathatják egymásnak készülő grafikáikat.

Még pár link

CGSociety (számítógépes grafikus művészek)

Salvador Ramirez Madriz karakterei

Greg Martin űr témájú képei

A Kagaya Studio fantasztikus képei

Őket kéne a múzeumban mutogatni

Én úgy gondolom, hogy az itt bemutatott pár apró példa jól szemlélteti, hogy vannak modern, kortárs művészeti alkotások, amik igenis élvezhetőek, amikre büszkék lehetünk. Amik megszólaltatják bennünk a belső hangot, ami azt mondja, hogy “wow, ez igen”. Amiket kiraknánk a szobánk falára, vagy gyakran nézegetnénk. Amiktől nem kell zavarban lennünk, hogy nem vagyunk elég sznobok ahhoz, hogy értékelni tudjuk őket.

Azt nem értem, hogy miért nem ezeket mutogatják a kortárs művészetek címszónál a szótárban? Miért nem ezekkel vannak tele a múzeumok? Miért tekintünk rájuk csak hobbiként, vagy művészeti értékkel nem bíró grafikákként?

Ti mit gondoltok?

Az már tavaly teljesen egyértelmű volt számomra, hogy az én igényeimet nem elégíti ki a merevlemezek sebessége. Sokáig kerestem a szoftveres megoldást a gépem lassulásaira, de minduntalan arra jutottam, hogy az OS X disk kezelése, ütemezése, valamint a memória managementje a hibás. Ezek egész egyszerűen nem optimálisak, valahol a POSIX kompatiblitás megszerzése környékén (Leopard) a Tiger fürgesége elveszett. Ezt persze csak egy professzionális felhasználó veszi észre, a webező–szöveget szerkesztő többségnek tökéletes teljesítményt nyújt az OS így is bármilyen hardware-en.

Szoftveres után hardveres kiutat kerestem. Először a vinyót cseréltem le (jelenleg egy 640 gigás 7200 rpm-es Samsung HM640JJ zakatol a gépben), ami javított a helyzeten némileg, aztán a swapet próbáltam kiűzni a RAM bővítés keresztjével a gépemből. A 8 GB RAM szintén sokat dobott a használhatóságon, 3-7 napig mindig remekül ment is a gép, de idővel egyre nőttek a RAM cache-ek, fragmentálódott a szabad RAM és mindig a halál színes strandlabdájánál kötöttem ki így is. A Lion tovább dobott a dolgokon, szerintem a nem is azzal, hogy lassabb, hanem valahogy több RAM-ot eszik, bár ezt számszerű adatokkal sosem tudtam alátámasztani.

Tavaly két okból nem vettem SSD-t: egyrészt az áruk közel duplája volt az idei áraknak. A másik gond abból adódott, hogy nem fért be a gépbe. Csupán két lehetőség van ugyanis egy laptop tulajdonos előtt, aki SSD-vel akar bővíteni: vagy kiveszi a gépéből a vinyót és annak a helyére rakja (nekem 640 gigáról kellett volna 64-120 gigára visszaállnom), vagy pedig egy beépítő keret segítségével a DVD meghajtó helyére rakja azt. Ekkor persze DVD-t írni nem tud. Nekem egy éve még egyik sem volt járható út.

Változnak az idők

Idei tervem közt szerepel a media center megvalósítása, ami lehetővé teszi a DVD-ktől való megszabadulást. Így a gépből kivett DVD író helyére (amiből amúgy is nagyon elegem lett az utóbbi időben – gonoltátok volna, hogy bizonyos media ID-jű lemezeket nem lehet bizonyos firmware-ű drive-okkal megírni?) elkezdtem egy megfelelő szilárdtest-meghajtót keresni. Kiderült, hogy idén még mindig rettenetesen drágák az SSD-k, de ha törik ha szakad alapon most már mindenképpen be akartam újítani egyet.

A tesztek az OCZ Vertex 3-mat hozták ki ár/érték arányban a legjobb meghajtónak. Ez 60.000 Ft-ért kínál egy élvonalbeli sebességű 120 GB-nyi nem felejtő memóriát. Szereztem hozzá beépítő keretet Kínából, mondván mit nekem tízszer ennyibe kerülő Opti-Bay, és már mentem is a boltba megvenni a drágát. (Figyelitek, hogy brillírozok a szó mindkét értelmével?)

Beszerelés

Nem túl nagy kunszt, az iFixit megfelelő képes guide-ja nagy segítség. A kínai keret kicsit szorul itt-ott, becsavarozni meg nem tudtam, de végülis nincs vele gond, ennyiért bőven jó volt.

A szoftver oldal már sokkal kacifántosabban festett. Hosszú délutánokat ültem és gondolkodtam azon, hogy hogyan oldjam meg a durván 400 gigán terjeszkedő rendszerem 2 meghajtóra széttagolását. Végül odáig fajult a dolog, hogy fontossági listákat írtam magamnak (mérekekkel súlyozva!), hogy minek kell feltétlenül az SSD-n lennie, és mi az, ami a második meghajtóvá avanzsáló HDD-re fog kerülni. A végén erre a felállásra jutottam:

• SSD:
  • a teljes rendszer, minden rendszer könyvtár (a rejtettek is)
  • a teljes gk-work user, amit munkában használok, kivéve a virtuális gépek
  • a gk user Library könyvtára, amiben a beállítások és más apró fájlok vannak
• HDD:
  • a teljes gk user, kivéve a Library könyvtár
  • a VM-ek

A HDD-n az SSD-hez hasonlóan létrehoztam az Users könyvtárat és oda másoltam a home-omat. A könyvtárak unix symlinkekkel lettek bekötve. Az OS X szerencsére meglepően jól támogatja ezt az ide-oda kötögetést, gyakorlatilag észrevétlenül jön fel két drive-ról most a rendszerem. Valószínűleg azért is megy ez ilyen jól, mert a Tiger idejében (vagy még előtte?) bevezetett és a Lionnal elavult fájl titkosítás úgy működött, hogy a home könyvtárat egy titkosított dmg-ben tárolta, amit bemountált a home helyére.

A megvalósításról pár szó: Én megpróbáltam ismét, de újfent letettem arról, hogy 5+ év után nekem új rendszerem legyen és mindent előről feltelepítsek/beállítsak, így a Migration Assistanttel másoltattam a megfelelő könyvtárakat az új helyükre, utána pedig Finderből mozgattam a végleges pozícióba a dolgokat. (Mivel a Finder másol minden Resource Forkot is rendesen.) Linket készíteni meg persze csak parancssorból lehet :)

Hátrány

Eddig két programnak volt ezzel a felállással gondja: A rendszer részét képző Archive Utility valószínűleg a /tmp-be csomagol ki, amit egyből átkötne a végleges helyére, de ez nem sikerül neki, így hibaüzenettel elszáll. Az Unarchiver ugyan kicsit lassabb, de jól vette az akadályokat. A másik természetesen a Photoshop volt, ami tizen sok év fejlesztés és sok millió emberóra munka után sem képes menteni egy ilyen konfigon. Ez van, mit várjon az ember egy potom fél millió forintos szoftvertől… :) (A mentett képek kihalászhatóak a Library-ből valahonnan.)

Előny

És elérkeztünk a kérdéshez, ami mindenki fantáziáját csigázza már a cím három csábító betűjének elolvasása óta: megérte ez a nagy herce-hurca? Azt mondom, hogy meg. Számomra is meglepő módon nem lett atomgyors a rendszerem. Nem tépi le a fejemet a sebesség. Nem tudtam kimérni a 400 MB/s-es írási/olvasási értékeket, csak valamivel a negyede felett sikerült méréseket produkálnom.

De – és mielőtt még valaki hibás tanulságot vonna le az előzőek alapján, mert bizony itt a “de” – végre szinten van az adattároló alrendszer. Nem akad be, nem érezni a swap használatot, egy perc alatt visszatölti a programokat Resume-mal a Lion (ez korábban 5-15 perces szenvedés volt), pörög a Safari, és bár néha megriccen a rendszer annyira, mint mondjuk az iPhone 4, de minden éppen jó sebességgel megy. Nem viszi le a fejemet az ellenszél, de végre nem tötymörgünk. Nem fog el görcs, ha egyszerre két vinyó igényes dolgot kell elindítanom. Lehet kitömörítés közben böngészni. Szóval megy. Ez 2012-ben a szint.

Jövő

Terveim szerint folyamatosan duplázgatom majd ezt a 120 gigás kapacitást. Olyan 1-2 évente tervezem a még viszonylag jó állapotú SSD-met nagyobb, akkor már minden bizonnyal gyorsabb meghajtóra cserélni. Így a korai öregedéssel járó problémákat is elkerülöm (amik 2-3 év után jelentkezhetnek), és relative olcsón egyre jobban is járok. Aztán egyszer majd csak beéri kapacitásban a HDD-t, és nem fog kelleni mellé :)

További tippek

Twitteren kaptam a tippet, hogy az OS X Lion ugyan támogatja a Trim-et (ami kb. az adatok optimalizálása a lemezen hely felszabadulásakor), de ez csak az Apple SSD-kre aktív alapból. Viszont létezik Trim Enabler, ami egy kattintással (és egy újraindítással) megcsinálja ezt nekünk nem Apple SSD-kkel is. Nekem működik, érdemes egyszer lefuttatni.

Be kellett vinnem szervízbe a telefonomat (az okokat nem részletezném, lényeg, hogy kaptam a huza-vona végén egy zsírúj iPhone 4-et és és újraindult az egy éves garancia is, szóval jól jártam), és kaptam cseretelefont. Valami Badás Samsung volt, a pontos típusát csak a jó Isten és a telefon tervezője tudja, de még ez utóbbiban sem vagyok biztos.

A Samsungot kicsit több, mint egy hétig bírtam elviselni, utána bepróbáltam éles használatra az egyik céges Android telefont, nevezetesen egy Xperia X10 Mini Pro-t (gondolkoztam hogy lehetne még hülyébb neve, de nem tudtam ragozni). Nagyon érdekes megfigyeléseket tettem.

1. Hardware

Az iPhone hardware-e jól meg van tervezve, ezt mindenki tudja. Viszont sok érdekes dolog csak akkor jön elő, ha egy rossz példával találkozunk. Nekem sikerült. Ilyenek például a gombok. A Samsungon 7 db volt, 2 hangerő, egy bekapcsoló, egy kamera és 3 softkey. A gondjaim ott kezdődtek, hogy a bekapcsoló gomb jobb oldalt, középtájon van. Ez első alkalommal ugye azért gond, mert ki a fene keresné ott, persze meg lehet ezt szokni, úgyhogy ez még nem is akkora probléma. Az viszont már gond, hogy nem sokkal alatta van az igen hasonló tapintású fényképező gomb, ami egyből indítja a kamerát. Mondanom sem kell, hogy végtelenszer sikerült fényképeznem a telefon feloldása helyett. Még jobb, hogy a kamera módban lezárható a telefon(!), amiből csak a feloldás hosszú nyomásával lehet menekülni, semmi mással. Tehát ha össze-vissza nyomkodod a telefont, tuti elrontasz valamit.

A másik ékes példája a rossz tervezésnek az volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam úgy kézbe venni a telefont, hogy ne nyomtam volna meg akaratlanul vagy a hangerőt vagy a feloldást/kamerát. Kellemetlen.

A másik alanyunk pont ellenkezőleg szerepelt: Az Xperia Mini gombjai tökéletesen benyomhatatlanok. Szenvedés volt minden bekapcsolás, és minden vissza/menü gomb nyomás. Nagy erő kell hozzá, rossz a nyomáspontjuk, nem érzékeled rendesen, hogy mikor billent át… Ugyanitt megjegyezném, hogy aki ilyen gombot rak a telefonjára ÉS az iPhone-ról koppintott “slide to unlockot” is alkalmazza az valamit nem értett meg. Ez utóbbi célja ugyanis az, hogy a véletlenül benyomódott gomb ellen védjen. Na ez soha nem fog véletlenül benyomódni, az biztos.

Az Xperia mini kijelzőjéről nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy kizárólag demózásra alkalmas, vagyis hogy egy tech cég megmutassa, hogy “igen, az Android skálázódik ekkorába is!”, mert a mindennapi használat során olyan mértékű felüdülést jelentett utána egy ZTE Blade iPhone-nagyságú kijelzőjére nézni, mint 5 óra jégesőben ácsorgás után egy forró fürdő.

Az Xperiával a másik baj az volt, hogy annak ellenére, hogy harmad annyit se használtam, mint az iPhone-omat szoktam, kb. ugyanúgy merült, vagyis naponta töltőre kellett dugni. Ugyanez nem mondható el a Samsungról, ebben az egyben elég jól szerepelt. :)

Szintén az iPhone-hoz hasonló volt zsebben a Samsung, még kicsit könnyebb is volt súlyra, úgyhogy a formája tetszett, nem úgy, mint az Xperiának, ami rettenetesen tömzsi, egyszerűen nem lehet zsebre rakni, mert púpos lesz tőle a nadrágod. És amilyen kicsi, olyan nehéz is a telefon.

2. Software

A Samsungon Bada van, ami a nevezett cég hadrendbe állított üdvöskéje. Nem tudom, mi lehetett az igazi célja, de körülbelül annyit sikerült kihozni belőle, hogy egy kicsit buta, de valahol az Ericsson Mobile Platform (Sony-Ericsson mobilok rendszere) szintű dolgot köptek ki magukból, némi érintő kijelző támogatással, ami meg azért lássuk be, sehol sincsen egy okostelefon OS-hez képest.

Egy hét után arra jutottam, hogy igenis voltak a Samsungnál felület- és interakció tervező szakemberek, csak miután átadták a 200 oldalas dokumentációt a dolgok megfelelő menetéről, távoztak a projectből, a programozók meg sosem szerettek igazán olvasni.

Végeztem egy tesztet: legalább 5 embernek odaadtam a telefont, 3 egyszerű feladattal:

• Kapcsolja be
• Indítson egy böngészőt
• Nézze meg az SMS-eimet

A teszt eredménye rendkívül mókás lett: kivétel nélkül mindenki, a telefonbuzi jogász baráttól, anyukámon át a programozó ismerősig ugyan azokkal a lépésekkel közelítette meg a problémákat, ami azt mutatja, hogy igen is valós problémákról van szó. A bekapcsolás 15-30 másodpercet vett igénybe. Az emberek kezdték a telefon tetején, majd eredmény nélkül végignyomkodták a front oldalon lévő gombokat, majd megforgatták a telefont és az oldalsó gombok közt keresték a bekapcsolót, majd miután nem találták, el is olvasták az oldalsó gombok feliratait, így persze meglett a gomb.

A böngésző indításában viszont már többen elvéreztek. Addig mindenki eljutott, hogy a program indító menüben (ami egy ilyen négyzetrácsokon ikonok jellegű, iPhone-hoz hasonlóan jobbra-balra scrollozható dolog) kéne keresni. Mindenki egy földgömböt, vagy ismerős szimbólumot keresve végigscrollozta egyszer gyorsan a 3 programindító oldalt, majd nem találván a megfelelő ikont vagy nekiálltak még egyszer, lassabban, a feliratokat is elolvasva végignézni a listát, vagy pedig megforgatták a telefont és keresték a Sony-Ericsson telefonokról megszokott hardware-es Internet gombot. Mivel ilyen nincs, egy kétségbeesettebb próbálkozás következett a programindítóból való kilépésre (ahol segítettem mindig, ugyanis a 3 softkey nincs feliratozva, így egyszerűen trial-and-error módszer nélkül nem lehet rájönni, hogy a bal oldali nem jó semmire, a középső a vissza gomb, a jobb oldali pedig a home), majd elkezdték az Androidhoz hasonló widget képernyőket körbelapozni. Egy percnél járunk. Persze itt sem volt böngésző, úgyhogy sokan visszatértek a program indító menübe, ahol talán 2-en meg is találták a remekül T-Mobile-osra cserélt web’n'walk feliratú ikont. Persze, ez nem feltétlenül a Samsung hibája, de a telefonnak azért felróvom.

A harmadik quest egy kivétellel egy nagy “b*zd meg” (vagy az illető vérmérsékletének megfelelően ennek kulturáltabb verziójának) elhangzásával végződött: ugyanez az ikon keresés ment fél percig, majd elolvasták az emberek az ikonoktól elkülönítve, alul, a sofkeyek felett lévő, 3, szürke sávba kiírt feliratot is, amik kb. úgy néztek ki, mint Sony-Ericssonon a softkeyek aktuális funkcióját mutató szövegek. A harmadik az Üzenetek. Ez után sokan megnyomták a jobb oldali gombot, ami persze nem az odaírt funkciót hajtotta végre – lévén home gomb –, hanem kivitte őket a widget képernyőre.

Még öt hat remek példát tudnék felhozni a használhatatlanság bemutatására:

• Bejövő híváskor teljesen elveszett az ember, nem tudja, hogy melyik gombbal lehet felvenni vagy letenni a telefont. Trial-and-error módszerrel persze kiderült, hogy a bal oldali felvesz, a jobb oldali pedig elutasít, de nem tudom, hogy kellett volna erre rájönnöm.
• Gyötrelem gépelni rajta, mert csak 9 gombos számbillentyűzete van, a shiftet és az ékezetes betűket meg inkább ne is hozzuk szóba.
• Nem megy automatikusan vissza WiFi-re. Mindig neked kell kézzel bemenni a beállításokba és felzavarni az otthoni hálózatodra.
• Hiába az érintő kijelző, a 3G és a WebKit alapú böngésző: lehetetlen webet használni a telefonnal. A legegyszerűbb use-case: megpróbáltam betölteni az Indexet, amire egy perc molyolás után kiírta, hogy kevés a memória, és egyszerűen lefagyott, majd elkezdtek elszállingózni a widgetek is ugyanúgy memória hiányra hivatkozva.
• Lapozás közben eltűnnek a widgetjeink. Néha anélkül is. Néha maguktól újak nyílnak ki, nekem pl. a hálózat nevét kiíró widget mindig visszanyílt magától.
• Az e-mail kliens buta, mint a föld. Tud IMAP-et titkosítással, meg minden, de csak az inboxot mutatja.

Az Androidról már sokkal jobb véleményen vagyok, az X10 Minivel töltött 2-3 nap alatt nem volt vele különösebb gondom, inkább csak azt vettem észre, hogy ugyan meg tudnám csinálni a feladataimat a telefonal, de a nyomogathatatlan gombok, a kis kijelző és a rettenetes, rémálmokat keltő “csak elfordított módban tudsz gépelni vele a billentyűzet széthúzásával” c. csoda feature miatt inkább elő sem húztam a zsebemből. Nem volt olyan fontos az a tweet…

Összességében

…lehet ugyan létezni ezekkel a telefonokkal, de iPhone után annyira gagyi szar mindkettő, hogy a félembernek éreztem magam. Nem tudtam a menetrendeket, nem tudtam weben utánanézni dolgoknak, nem tudtam rendes képeket, videót csinálni, és még napjában vagy 20-szor fordult elő, hogy a telefonon nyomkodtam volna valamit, de vagy nem tudtam azt megcsinálni a cserekészülékkel, vagy inkább elő sem vettem a Minit.

Sajnos, aki egyszer belekóstolt, az többé nem menekül… ;)

A Titanium SDK-t az Appcelerator fejleszti. Jelenleg 1.7.2-es verziónál tart, ami már viszonylag kiforrottnak tekinthető. Nem sokkal ezelőtt úgy nézett ki a dolog, hogy csak egy programot adtak, amit OS X-re, Linuxra vagy windowsra letöltve a programunkat le tudtuk fordítani a mobilokra, azonban az 1.7-es SDK-t átgyúrták egy Eclipse pluginné. Így már mondhatjuk, hogy az Eclipse-t, project manage-elő és szövegeditorként használva egy teljes értékű fejlesztő környezetet kapunk a csomagban.

Az ingyenes SDK az alapvető igényeket kielégíti, azonban ha programunkban komolyabb rendszerfunkciókat (pl. In-App purchase, Push notification, webes statisztikák készítése) is ki akarunk használni, akkor egy havi díjas fejlesztői hozzáférést is kénytelenek leszünk vásárolni.

Natív programok JavaScriptben

Ellentmondásosnak tűnik? Pedig egyszerű! A Titanium tartalmaz iPhone-ra és Androidra is egy szoftver réteget, aminek célja, hogy az alatta lévő OS sajátságait a programunk elől elfedje és egy közös, JavaScript-ből hívható felületen keresztül hívhatóvá tegye. Ha tehát például egy leokézható információs ablakot akarunk készíteni, akkor elég az alert("Hello world"); utasítást kiadnunk, az Androidon és iPhone-on is az operációs rendszer saját ablak rajzoló függvényeit fogja meghívni. Az eredmény nem úgy néz ki, mint egy natív alkalmazás, hanem konkrétan az. A JavaScript kódunk egy előre fordított formában a platform JavaScript értelmezőjével kerül végrehajtásra, ami iOS-en ugyebár a WebKit JavaScript motorja, Androidon pedig a Rhino. Természetesen egy JavaScript kód futtatása lassabb egy natív ObjectiveC hívásnál, azonban ez a nem túl számításigényes feladatokban (azaz az átlag programozás 90%-ában) nem hátráltató tényező. A GUI elemek, animációk, szóval a felhasználó sebességérzetét adó dolgok nagy része az OS által nyújtott rétegekből jön, így azok sebessége szinkronban van a natív programok sebességével.

A Titanium API hívások elég sokrétűek, a két platform saját API készleteinek metszetén kívül természetesen elérhetjük a másikon nem létező funkciókat is (pl. Androidon a modális Progress bar ablakot, vagy iPhone-on a navigációs toolbar-t az ablakok tetején). A programozónak magának kell eldöntenie, hogy egy univerzálisan hordozható forráskódot akar készíteni, vagy egy kis plusz energia befektetésével a két platformon azok sajátságait jobban figyelembe veszi és inkább ahhoz alakítja a programot.

Kinek ajánlott?

Szerintem elsősorban azoknak ajánlható, akiknek nincs idejük mindkét rendszer sajátságainak elsajátítására, és gyorsan nagy eredményeket akarnak elérni. Gyakorlatilag 1-2 nap alatt egy használható prototípus alkalmazást lehet összerakni Titaniummal mindenféle előzetes mobil tudás nélkül is.

A másik előnye, hogy alapvetően arra építenek, hogy a célközönség nagy része a webes szakmából érkezik, ezért nekik a legkönnyebb az átállás. A CSS-hez és JavaScripthez pedig ki ne értene legalább egy kicsit? :)

Érdemes még megemlíteni, hogy a két legelterjedtebb okostelefon platform mellett a Titanium támogat desktopra fejlesztést is, ami végeredményben HTML GUI-val rendelkező alkalmazásokat szül. Én ezt nem nagyon támogatom, úgyhogy nem is mondanék róla többet, akit érdekel, járjon maga utána. (Így készült pl. a Wunderlist.)

Tapasztalatok

Én jelenleg 4 programot fejlesztettem eddig a nyár közepe óta Titaniummal, ezek:

• Egy hely alapú közösségi szolgáltatás mobil appját (khm)
• TraffipaxInfo
• BeerTimer (egyelőre nem letölthető)
• Horoszkóp

Az első dolog, ami nagyon megerőltető tud lenni, hogy odaadják a kezedbe az eszközöket, de nem adnak egy sablont, ami alapján dolgozhatnál. Úgy írod meg a programot, ahogy neked tetszik. Nincs semmi iránymutatás, hogy hogy érdemes szeparálni a dolgokat, vagy például hogy hogy válaszd szét a modellt a view rétegtől. Nincsenek elnevezési konvenciók, vagy bármi hasonló. Mivel ezek nélkül viszonylag nehezen tudok programozni :), így számomra az volt az első, hogy egy átlalános keretrendszert kialakítottam az első programnak, ami annyira bevált, hogy azóta a másik három is abban készült el.

A második felismerés, hogy roppant könnyen látványos eredményeket lehetett elérni, azaz egy nap alatt a programok fő funkcióit adó dolgokat – mint pl. a GPS pozíció, adatok letöltése egy szerverről, vibra motor használata, képmegjelenítés – működésre tudtam bírni. Ebben nagy segítséget nyújt a KitchenSink nevű demo program, ami bemutatja a Titanium által nyújtott API-k nagy részének használatát.

A programfejlesztésre fordított idő legkisebb része volt azonban a program vázának elkészítése, ennél lényegesen nagyobb feladat volt, hogy minden funkció úgy működjön, ahogy azt elvártuk. Mondok egy példát: GPS koordinátát kiírni pofon egyszerű (negyed óra), azonban úgy megírni a programot, hogy Androidon és iOS-en is folyamatosan aktuális koordinátákat jelenítsen meg, és minden készüléken jól működjön, sokkal nehezebb (4-5 napom elment vele). A probléma nem csak ott van, hogy a triviális hívásokon kívül ilyenkor az extrém eseteket is kezelni kell (a példánál maradva mondjuk azt, hogy nincs GPS a készülékben), hanem itt már előjöttek a Titanium hibái is. Mert abból bizony akad nem is kevés. (Pl. a GPS pozícióváltás eseményre fel tudsz írni egy függvényt, és megadhatod, hogy hány méter változás esetén hívódjon meg az. Ez 1.7.2-es SDK-val iOS alatt egyáltalán nem működik, minden centi változásra meghívódik a függvény.)

Szerencsére elmondható, hogy elég korrekt az API dokumentáció, valamint van egy aktív és segítőkész közösség is, akik általában elég gyorsan reagálnak a felmerülő problémákra a fórumban. Átalában ha ott nincs valamire megoldás, akkor az bizony csak nálad szar, és te rontottál el valamit.

A legtöbb problémám amúgy Androdidal volt, mert az iPhone mindig működött mint a kisangyal. Az Android emulátor egy rendkívül lassú, nehézkes dolog, szenvedés vele fejleszteni. 10-ből 4-szer nem is hajlandó elindulni, vagy valami probléma okán nem sikerül a fordítás. Erre már megvannak a saját rituáléim, mikor mit kell tenni, ha valaki elakadna, szóljon :) Összességében nekem kétszer annyi idő volt az Androdion is jól működő verzió kifejlesztése, mint az iPhone-os.

Publikálás

Kicsit féltünk tőle, hogy az Apple mit fog szólni a Titaniummal készített programunkhoz, de semmi gond nem volt vele, simán beengedték az App Store-ba. Természetesen szükséges ehhez a szokásos iPhone Developer account (pénzes) regisztráció. Hasonló a helyzet Androidon is, ott is ki kell pengetni az éves díjat. A megfelelő provisioning profile-okat be kell adagolni a Titaniumnak, és onnantól az Xcode-ot nem is látva tudunk telefonon tesztelni, illetve a Store-ba feltölthető verziót fordítani.

Tippek

Csokorban szeretnék pár tippet összeszedni, amik talán a kezdőket segítik, mert én is beléjük futottam. Nem kell semmitől megijedni, vannak bugos dolgok, de mindent meg lehet oldani.

• iPhone-on bizonyos SDK verziókkal csak a Resources könyvtárban lévő képeket tudta megnyitni valamiért. Az 1.7.2-nél már mennek az alkönyvtárak is
• az SVN rejtett fájljait nem szereti, fordításkor hibákat dob, ha vannak
• valamiért nálam az iPhone-on futtatás csak úgy működik, hogy fordításkor az iTunes-ba betölti az új verziót, amire jobb gombot kell nyomni, és Reveal-lel a Finderben kitallózni. Ezt a fájlt rá kell húzni az Xcode Organizer-jében az eszközre kézzel
• amikor Androidon váltunk emulátor és eszköz között, akkor a build/android könyvtár letörlése javasolt, mert néha belezakkan
• amikor új API funkciókat kezdünk el használni, akkor gyakran jelez futási hibát, ami simán azért van, mert nem vette észre, hogy azt is be kéne linkelni a buildbe. Szintén a build könyvtár megfelelő alkönyvtárának (iphone/android) letörlése meggyógyítja
• a TableView appendRow() függvénye nálam hibás volt, helyette a setData javasolt
• iPhone Simulatorban nem lehet felbontást váltani vagy más programot elindítani, mert belefagy. Ilyenkor kézzel el kell indítani a Simulatort, elvégezni a módosításokat, kilépni, majd utána már azt fogja használni a Titanium is
• Debuggolni csak 1.7.1 óta lehet
• Előfordult, hogy Androidon debug módban nem ment az ablak nyitás. Nem debuggerrel működik.
• 9-patch fájlokat a Resources/android könyvtárba kell rakni, nem lehet a Resources könyvtárban másik fájl azonos néven, mert különben az lesz aktív
• ZTE Blade USB csatlakoztatása esetén OS X-en Eject-et kell nyomni
• Néha elhal a buildelés a leghülyébb hibákkal. A build könyvtár letörlése ÉS a Titanium SDK újraindítása mindig segít.
• Androidon nem mindig hívódik meg a GPS location event callback-je, csak az első alkalommal. Lehet úgy workaround-olni, hogy mindnen híváskor újra beállítod az accuracy-t
• A build tartalmának letöltése után első buildeléskor általában tiapp.xml-es hibát jelez. Ezzel nem kell foglalkozni, a második build már sikerülni fog.
• A TiStoreKit (In-App purchase modul) nálam csak 1.6.3-mas SDK-val megy és csak nem jailbreakelt telefonon.

Szóval látható, hogy akadnak még bugok, de ezeket folyamatosan javítják ki, és ezek ellenére elég használható a cucc. Aki instant akar fejleszteni, szerintem adjon neki egy esélyt!

Sok sikert kívánok mindenkinek, aki belevág!