Az alaptézisem a következő: a művészettörténet által manapság elfogadott, kortárs művészeteknek titulált és a múzeumokban mutogatott képek és egyéb képzőművészeti alkotások nem méltóak erre a névre. Egész egyszerűen nem illenek a művészetről eddig kialakított képünkbe, nem említhetőek egy lapon a nagy elődökkel.

Mi a művészet?

Erre a kérdésre természetesen nem létezik egyértelmű és mindenki által elfogadott válasz, így csak az én személyes véleményemet tudom megosztani veletek: szerintem a művészet lényege, hogy olyan dolgokat alkot az ember, amik valamilyen szempontból gyönyörködtetik. Egy művészeti alkotás alapvetően az ember szórakoztatására, tetszésére készül. Egy ilyen alkotásnak szerintem akkor van súlya, ha annak elkészítésére nem mindenki képes, legyen itt szó arról, hogy nincs hozzá tehetsége, kézügyessége, ötlete vagy lehetősége rá. Valahogy sugallnia kell a műnek, hogy az olyan dolog, amit alig pár ember, vagy csak az az egy képes elkészíteni. Csak egy létezhet belőle, egyedi.

Mi nem művészet?

Ilyen formán szerintem nem művészet a tömeggyártott IKEA váza, az egy kaptafára készült utcai árusnál kapható csendélet, a papírra felhányt festékfoltok, a képkeretbe foglalt fekete vászon és a visszataszító, diszharmonikus színekkel és formákban megfestett halál jelenet.

Sokak szerint elég, ha a mű elgondolkodtat. Szerintem nem. Gondolkodni a matematikában vagy a filozófiában kell.

Mutatnék pár negatív példát, amit én a MoMA-ban (Modern Művészetek Múzeuma, New York City) készítettem:

Ezek fele egyszerűen nem szép (ha a szobám falán lógna, depressziós lennék minimum), a másik fele meg annyira banálisan egyszerű vagy semmit mondó, hogy egy 2 éves is meg tudná csinálni, csak nem teszi, mert már szerinte is szar lenne. Mondhatjátok, hogy nem értem a modern művészeteket, vagy éppen nem szeretem őket, és ez igaz is. Viszont mutatok pár példát, ami szerintem ezekkel ellentétben tényleg kiemelkedő és megérdemelné a figyelmet.

A Demoscene

A legtöbb embernek fogalma sincs a demoscene létezéséről. Ez a misztikus fogalom egy olyan mozgalmat takar, ahol az emberek számítógéppel alkotnak rövid, pár perces zenés animációkat, amiket többnyire egy program generál. Ezen alkotásokkal a csapatok versenyeken mérik össze tudásukat. Egy azonban minden bemutatott demóban közös: olyan egyedi alkotás, amit nem sok ember tud megcsinálni, fantasztikus képi- és hanganyaggal rendelkeznek és olyan képességekről tesznek tanúbizonyságot, ami rendkívül kevés embernek adatott meg. A két éves Pistike biztos nem fogja utánuk csinálni.

A témáról tavaly készült egy remek dokumentumfilm, a Vakondok 2, ami a YouTube-on ingyenesen megtekinthető. Én nagyon szeretném, ha azok is megnéznék, akik egyébként nem érdeklődnek a téma iránt, mert érdemes:

Egy-egy demó keretein belül (vagy a velük párhuzamosan futó grafikai versenyeken) néha olyan grafikák tűnnek fel, amiken az ember csak tátja a száját és képes lenne órákig gyönyörködni benne. Ezeket például kézzel rajzolták, jóformán pixelenként:

Ugyanilyen hihetetlen dolgokat tudnak csinálni ezek az emberek animációkban is, a két kedvenc példám:

(Ez az egész program – akár hiszitek, akár nem – zenével, grafikával, mindennel együtt mindössze 4 KByte méretű.)

Akit érdekel a téma ezeken az oldalakon nézelődhet:

• scene.org
• scene.hu
• pouet.net

Hasonló témájú/minőségű képek, bár nem konkrétan a demoscene versenyekről: CoolVibe.

Light projection

Egyik kedvenc modern művészeti formám a fény vetítés, angolul light projection. Kivetítőkkel egy épület homlokzatán érdekes animációkat keltenek életre, azt a hatást keltve, hogy az épület megváltozik, mozog, vagy valami érdekes történik vele.

További példák:

• Guggenheim múzeum
• http://youtu.be/s80VoAnOpk8
• Magyar Nemzeti Galéria
• Prága, óratorony
• Insane Building

Pixelgrafikák

Mindig csorog a nyálam ezekre a képekre. Alkotóik rengeteg munkát beléjük ölnek csak azért, hogy valami nekik tetszőt alkossanak.

További grafikák itt.

Alkalmazott művészetek

Sok tehetséges embert igényel az ipar. Ők legtöbbször művészi hajlamaikat egy-egy ügyfélnek készülő munkában élik ki. Van, hogy egy program kinézetét álmodják meg, van, hogy egy honlapét. Viszont mindegyikük a tökéletességre törekszik.

A Dribbble az egyik legjobb oldal, ahol a designerek, grafikusok bemutathatják egymásnak készülő grafikáikat.

Még pár link

CGSociety (számítógépes grafikus művészek)

Salvador Ramirez Madriz karakterei

Greg Martin űr témájú képei

A Kagaya Studio fantasztikus képei

Őket kéne a múzeumban mutogatni

Én úgy gondolom, hogy az itt bemutatott pár apró példa jól szemlélteti, hogy vannak modern, kortárs művészeti alkotások, amik igenis élvezhetőek, amikre büszkék lehetünk. Amik megszólaltatják bennünk a belső hangot, ami azt mondja, hogy “wow, ez igen”. Amiket kiraknánk a szobánk falára, vagy gyakran nézegetnénk. Amiktől nem kell zavarban lennünk, hogy nem vagyunk elég sznobok ahhoz, hogy értékelni tudjuk őket.

Azt nem értem, hogy miért nem ezeket mutogatják a kortárs művészetek címszónál a szótárban? Miért nem ezekkel vannak tele a múzeumok? Miért tekintünk rájuk csak hobbiként, vagy művészeti értékkel nem bíró grafikákként?

Ti mit gondoltok?

Az már tavaly teljesen egyértelmű volt számomra, hogy az én igényeimet nem elégíti ki a merevlemezek sebessége. Sokáig kerestem a szoftveres megoldást a gépem lassulásaira, de minduntalan arra jutottam, hogy az OS X disk kezelése, ütemezése, valamint a memória managementje a hibás. Ezek egész egyszerűen nem optimálisak, valahol a POSIX kompatiblitás megszerzése környékén (Leopard) a Tiger fürgesége elveszett. Ezt persze csak egy professzionális felhasználó veszi észre, a webező–szöveget szerkesztő többségnek tökéletes teljesítményt nyújt az OS így is bármilyen hardware-en.

Szoftveres után hardveres kiutat kerestem. Először a vinyót cseréltem le (jelenleg egy 640 gigás 7200 rpm-es Samsung HM640JJ zakatol a gépben), ami javított a helyzeten némileg, aztán a swapet próbáltam kiűzni a RAM bővítés keresztjével a gépemből. A 8 GB RAM szintén sokat dobott a használhatóságon, 3-7 napig mindig remekül ment is a gép, de idővel egyre nőttek a RAM cache-ek, fragmentálódott a szabad RAM és mindig a halál színes strandlabdájánál kötöttem ki így is. A Lion tovább dobott a dolgokon, szerintem a nem is azzal, hogy lassabb, hanem valahogy több RAM-ot eszik, bár ezt számszerű adatokkal sosem tudtam alátámasztani.

Tavaly két okból nem vettem SSD-t: egyrészt az áruk közel duplája volt az idei áraknak. A másik gond abból adódott, hogy nem fért be a gépbe. Csupán két lehetőség van ugyanis egy laptop tulajdonos előtt, aki SSD-vel akar bővíteni: vagy kiveszi a gépéből a vinyót és annak a helyére rakja (nekem 640 gigáról kellett volna 64-120 gigára visszaállnom), vagy pedig egy beépítő keret segítségével a DVD meghajtó helyére rakja azt. Ekkor persze DVD-t írni nem tud. Nekem egy éve még egyik sem volt járható út.

Változnak az idők

Idei tervem közt szerepel a media center megvalósítása, ami lehetővé teszi a DVD-ktől való megszabadulást. Így a gépből kivett DVD író helyére (amiből amúgy is nagyon elegem lett az utóbbi időben – gonoltátok volna, hogy bizonyos media ID-jű lemezeket nem lehet bizonyos firmware-ű drive-okkal megírni?) elkezdtem egy megfelelő szilárdtest-meghajtót keresni. Kiderült, hogy idén még mindig rettenetesen drágák az SSD-k, de ha törik ha szakad alapon most már mindenképpen be akartam újítani egyet.

A tesztek az OCZ Vertex 3-mat hozták ki ár/érték arányban a legjobb meghajtónak. Ez 60.000 Ft-ért kínál egy élvonalbeli sebességű 120 GB-nyi nem felejtő memóriát. Szereztem hozzá beépítő keretet Kínából, mondván mit nekem tízszer ennyibe kerülő Opti-Bay, és már mentem is a boltba megvenni a drágát. (Figyelitek, hogy brillírozok a szó mindkét értelmével?)

Beszerelés

Nem túl nagy kunszt, az iFixit megfelelő képes guide-ja nagy segítség. A kínai keret kicsit szorul itt-ott, becsavarozni meg nem tudtam, de végülis nincs vele gond, ennyiért bőven jó volt.

A szoftver oldal már sokkal kacifántosabban festett. Hosszú délutánokat ültem és gondolkodtam azon, hogy hogyan oldjam meg a durván 400 gigán terjeszkedő rendszerem 2 meghajtóra széttagolását. Végül odáig fajult a dolog, hogy fontossági listákat írtam magamnak (mérekekkel súlyozva!), hogy minek kell feltétlenül az SSD-n lennie, és mi az, ami a második meghajtóvá avanzsáló HDD-re fog kerülni. A végén erre a felállásra jutottam:

• SSD:
  • a teljes rendszer, minden rendszer könyvtár (a rejtettek is)
  • a teljes gk-work user, amit munkában használok, kivéve a virtuális gépek
  • a gk user Library könyvtára, amiben a beállítások és más apró fájlok vannak
• HDD:
  • a teljes gk user, kivéve a Library könyvtár
  • a VM-ek

A HDD-n az SSD-hez hasonlóan létrehoztam az Users könyvtárat és oda másoltam a home-omat. A könyvtárak unix symlinkekkel lettek bekötve. Az OS X szerencsére meglepően jól támogatja ezt az ide-oda kötögetést, gyakorlatilag észrevétlenül jön fel két drive-ról most a rendszerem. Valószínűleg azért is megy ez ilyen jól, mert a Tiger idejében (vagy még előtte?) bevezetett és a Lionnal elavult fájl titkosítás úgy működött, hogy a home könyvtárat egy titkosított dmg-ben tárolta, amit bemountált a home helyére.

A megvalósításról pár szó: Én megpróbáltam ismét, de újfent letettem arról, hogy 5+ év után nekem új rendszerem legyen és mindent előről feltelepítsek/beállítsak, így a Migration Assistanttel másoltattam a megfelelő könyvtárakat az új helyükre, utána pedig Finderből mozgattam a végleges pozícióba a dolgokat. (Mivel a Finder másol minden Resource Forkot is rendesen.) Linket készíteni meg persze csak parancssorból lehet :)

Hátrány

Eddig két programnak volt ezzel a felállással gondja: A rendszer részét képző Archive Utility valószínűleg a /tmp-be csomagol ki, amit egyből átkötne a végleges helyére, de ez nem sikerül neki, így hibaüzenettel elszáll. Az Unarchiver ugyan kicsit lassabb, de jól vette az akadályokat. A másik természetesen a Photoshop volt, ami tizen sok év fejlesztés és sok millió emberóra munka után sem képes menteni egy ilyen konfigon. Ez van, mit várjon az ember egy potom fél millió forintos szoftvertől… :) (A mentett képek kihalászhatóak a Library-ből valahonnan.)

Előny

És elérkeztünk a kérdéshez, ami mindenki fantáziáját csigázza már a cím három csábító betűjének elolvasása óta: megérte ez a nagy herce-hurca? Azt mondom, hogy meg. Számomra is meglepő módon nem lett atomgyors a rendszerem. Nem tépi le a fejemet a sebesség. Nem tudtam kimérni a 400 MB/s-es írási/olvasási értékeket, csak valamivel a negyede felett sikerült méréseket produkálnom.

De – és mielőtt még valaki hibás tanulságot vonna le az előzőek alapján, mert bizony itt a “de” – végre szinten van az adattároló alrendszer. Nem akad be, nem érezni a swap használatot, egy perc alatt visszatölti a programokat Resume-mal a Lion (ez korábban 5-15 perces szenvedés volt), pörög a Safari, és bár néha megriccen a rendszer annyira, mint mondjuk az iPhone 4, de minden éppen jó sebességgel megy. Nem viszi le a fejemet az ellenszél, de végre nem tötymörgünk. Nem fog el görcs, ha egyszerre két vinyó igényes dolgot kell elindítanom. Lehet kitömörítés közben böngészni. Szóval megy. Ez 2012-ben a szint.

Jövő

Terveim szerint folyamatosan duplázgatom majd ezt a 120 gigás kapacitást. Olyan 1-2 évente tervezem a még viszonylag jó állapotú SSD-met nagyobb, akkor már minden bizonnyal gyorsabb meghajtóra cserélni. Így a korai öregedéssel járó problémákat is elkerülöm (amik 2-3 év után jelentkezhetnek), és relative olcsón egyre jobban is járok. Aztán egyszer majd csak beéri kapacitásban a HDD-t, és nem fog kelleni mellé :)

További tippek

Twitteren kaptam a tippet, hogy az OS X Lion ugyan támogatja a Trim-et (ami kb. az adatok optimalizálása a lemezen hely felszabadulásakor), de ez csak az Apple SSD-kre aktív alapból. Viszont létezik Trim Enabler, ami egy kattintással (és egy újraindítással) megcsinálja ezt nekünk nem Apple SSD-kkel is. Nekem működik, érdemes egyszer lefuttatni.

Be kellett vinnem szervízbe a telefonomat (az okokat nem részletezném, lényeg, hogy kaptam a huza-vona végén egy zsírúj iPhone 4-et és és újraindult az egy éves garancia is, szóval jól jártam), és kaptam cseretelefont. Valami Badás Samsung volt, a pontos típusát csak a jó Isten és a telefon tervezője tudja, de még ez utóbbiban sem vagyok biztos.

A Samsungot kicsit több, mint egy hétig bírtam elviselni, utána bepróbáltam éles használatra az egyik céges Android telefont, nevezetesen egy Xperia X10 Mini Pro-t (gondolkoztam hogy lehetne még hülyébb neve, de nem tudtam ragozni). Nagyon érdekes megfigyeléseket tettem.

1. Hardware

Az iPhone hardware-e jól meg van tervezve, ezt mindenki tudja. Viszont sok érdekes dolog csak akkor jön elő, ha egy rossz példával találkozunk. Nekem sikerült. Ilyenek például a gombok. A Samsungon 7 db volt, 2 hangerő, egy bekapcsoló, egy kamera és 3 softkey. A gondjaim ott kezdődtek, hogy a bekapcsoló gomb jobb oldalt, középtájon van. Ez első alkalommal ugye azért gond, mert ki a fene keresné ott, persze meg lehet ezt szokni, úgyhogy ez még nem is akkora probléma. Az viszont már gond, hogy nem sokkal alatta van az igen hasonló tapintású fényképező gomb, ami egyből indítja a kamerát. Mondanom sem kell, hogy végtelenszer sikerült fényképeznem a telefon feloldása helyett. Még jobb, hogy a kamera módban lezárható a telefon(!), amiből csak a feloldás hosszú nyomásával lehet menekülni, semmi mással. Tehát ha össze-vissza nyomkodod a telefont, tuti elrontasz valamit.

A másik ékes példája a rossz tervezésnek az volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam úgy kézbe venni a telefont, hogy ne nyomtam volna meg akaratlanul vagy a hangerőt vagy a feloldást/kamerát. Kellemetlen.

A másik alanyunk pont ellenkezőleg szerepelt: Az Xperia Mini gombjai tökéletesen benyomhatatlanok. Szenvedés volt minden bekapcsolás, és minden vissza/menü gomb nyomás. Nagy erő kell hozzá, rossz a nyomáspontjuk, nem érzékeled rendesen, hogy mikor billent át… Ugyanitt megjegyezném, hogy aki ilyen gombot rak a telefonjára ÉS az iPhone-ról koppintott “slide to unlockot” is alkalmazza az valamit nem értett meg. Ez utóbbi célja ugyanis az, hogy a véletlenül benyomódott gomb ellen védjen. Na ez soha nem fog véletlenül benyomódni, az biztos.

Az Xperia mini kijelzőjéről nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy kizárólag demózásra alkalmas, vagyis hogy egy tech cég megmutassa, hogy “igen, az Android skálázódik ekkorába is!”, mert a mindennapi használat során olyan mértékű felüdülést jelentett utána egy ZTE Blade iPhone-nagyságú kijelzőjére nézni, mint 5 óra jégesőben ácsorgás után egy forró fürdő.

Az Xperiával a másik baj az volt, hogy annak ellenére, hogy harmad annyit se használtam, mint az iPhone-omat szoktam, kb. ugyanúgy merült, vagyis naponta töltőre kellett dugni. Ugyanez nem mondható el a Samsungról, ebben az egyben elég jól szerepelt. :)

Szintén az iPhone-hoz hasonló volt zsebben a Samsung, még kicsit könnyebb is volt súlyra, úgyhogy a formája tetszett, nem úgy, mint az Xperiának, ami rettenetesen tömzsi, egyszerűen nem lehet zsebre rakni, mert púpos lesz tőle a nadrágod. És amilyen kicsi, olyan nehéz is a telefon.

2. Software

A Samsungon Bada van, ami a nevezett cég hadrendbe állított üdvöskéje. Nem tudom, mi lehetett az igazi célja, de körülbelül annyit sikerült kihozni belőle, hogy egy kicsit buta, de valahol az Ericsson Mobile Platform (Sony-Ericsson mobilok rendszere) szintű dolgot köptek ki magukból, némi érintő kijelző támogatással, ami meg azért lássuk be, sehol sincsen egy okostelefon OS-hez képest.

Egy hét után arra jutottam, hogy igenis voltak a Samsungnál felület- és interakció tervező szakemberek, csak miután átadták a 200 oldalas dokumentációt a dolgok megfelelő menetéről, távoztak a projectből, a programozók meg sosem szerettek igazán olvasni.

Végeztem egy tesztet: legalább 5 embernek odaadtam a telefont, 3 egyszerű feladattal:

• Kapcsolja be
• Indítson egy böngészőt
• Nézze meg az SMS-eimet

A teszt eredménye rendkívül mókás lett: kivétel nélkül mindenki, a telefonbuzi jogász baráttól, anyukámon át a programozó ismerősig ugyan azokkal a lépésekkel közelítette meg a problémákat, ami azt mutatja, hogy igen is valós problémákról van szó. A bekapcsolás 15-30 másodpercet vett igénybe. Az emberek kezdték a telefon tetején, majd eredmény nélkül végignyomkodták a front oldalon lévő gombokat, majd megforgatták a telefont és az oldalsó gombok közt keresték a bekapcsolót, majd miután nem találták, el is olvasták az oldalsó gombok feliratait, így persze meglett a gomb.

A böngésző indításában viszont már többen elvéreztek. Addig mindenki eljutott, hogy a program indító menüben (ami egy ilyen négyzetrácsokon ikonok jellegű, iPhone-hoz hasonlóan jobbra-balra scrollozható dolog) kéne keresni. Mindenki egy földgömböt, vagy ismerős szimbólumot keresve végigscrollozta egyszer gyorsan a 3 programindító oldalt, majd nem találván a megfelelő ikont vagy nekiálltak még egyszer, lassabban, a feliratokat is elolvasva végignézni a listát, vagy pedig megforgatták a telefont és keresték a Sony-Ericsson telefonokról megszokott hardware-es Internet gombot. Mivel ilyen nincs, egy kétségbeesettebb próbálkozás következett a programindítóból való kilépésre (ahol segítettem mindig, ugyanis a 3 softkey nincs feliratozva, így egyszerűen trial-and-error módszer nélkül nem lehet rájönni, hogy a bal oldali nem jó semmire, a középső a vissza gomb, a jobb oldali pedig a home), majd elkezdték az Androidhoz hasonló widget képernyőket körbelapozni. Egy percnél járunk. Persze itt sem volt böngésző, úgyhogy sokan visszatértek a program indító menübe, ahol talán 2-en meg is találták a remekül T-Mobile-osra cserélt web’n'walk feliratú ikont. Persze, ez nem feltétlenül a Samsung hibája, de a telefonnak azért felróvom.

A harmadik quest egy kivétellel egy nagy “b*zd meg” (vagy az illető vérmérsékletének megfelelően ennek kulturáltabb verziójának) elhangzásával végződött: ugyanez az ikon keresés ment fél percig, majd elolvasták az emberek az ikonoktól elkülönítve, alul, a sofkeyek felett lévő, 3, szürke sávba kiírt feliratot is, amik kb. úgy néztek ki, mint Sony-Ericssonon a softkeyek aktuális funkcióját mutató szövegek. A harmadik az Üzenetek. Ez után sokan megnyomták a jobb oldali gombot, ami persze nem az odaírt funkciót hajtotta végre – lévén home gomb –, hanem kivitte őket a widget képernyőre.

Még öt hat remek példát tudnék felhozni a használhatatlanság bemutatására:

• Bejövő híváskor teljesen elveszett az ember, nem tudja, hogy melyik gombbal lehet felvenni vagy letenni a telefont. Trial-and-error módszerrel persze kiderült, hogy a bal oldali felvesz, a jobb oldali pedig elutasít, de nem tudom, hogy kellett volna erre rájönnöm.
• Gyötrelem gépelni rajta, mert csak 9 gombos számbillentyűzete van, a shiftet és az ékezetes betűket meg inkább ne is hozzuk szóba.
• Nem megy automatikusan vissza WiFi-re. Mindig neked kell kézzel bemenni a beállításokba és felzavarni az otthoni hálózatodra.
• Hiába az érintő kijelző, a 3G és a WebKit alapú böngésző: lehetetlen webet használni a telefonnal. A legegyszerűbb use-case: megpróbáltam betölteni az Indexet, amire egy perc molyolás után kiírta, hogy kevés a memória, és egyszerűen lefagyott, majd elkezdtek elszállingózni a widgetek is ugyanúgy memória hiányra hivatkozva.
• Lapozás közben eltűnnek a widgetjeink. Néha anélkül is. Néha maguktól újak nyílnak ki, nekem pl. a hálózat nevét kiíró widget mindig visszanyílt magától.
• Az e-mail kliens buta, mint a föld. Tud IMAP-et titkosítással, meg minden, de csak az inboxot mutatja.

Az Androidról már sokkal jobb véleményen vagyok, az X10 Minivel töltött 2-3 nap alatt nem volt vele különösebb gondom, inkább csak azt vettem észre, hogy ugyan meg tudnám csinálni a feladataimat a telefonal, de a nyomogathatatlan gombok, a kis kijelző és a rettenetes, rémálmokat keltő “csak elfordított módban tudsz gépelni vele a billentyűzet széthúzásával” c. csoda feature miatt inkább elő sem húztam a zsebemből. Nem volt olyan fontos az a tweet…

Összességében

…lehet ugyan létezni ezekkel a telefonokkal, de iPhone után annyira gagyi szar mindkettő, hogy a félembernek éreztem magam. Nem tudtam a menetrendeket, nem tudtam weben utánanézni dolgoknak, nem tudtam rendes képeket, videót csinálni, és még napjában vagy 20-szor fordult elő, hogy a telefonon nyomkodtam volna valamit, de vagy nem tudtam azt megcsinálni a cserekészülékkel, vagy inkább elő sem vettem a Minit.

Sajnos, aki egyszer belekóstolt, az többé nem menekül… ;)

A Titanium SDK-t az Appcelerator fejleszti. Jelenleg 1.7.2-es verziónál tart, ami már viszonylag kiforrottnak tekinthető. Nem sokkal ezelőtt úgy nézett ki a dolog, hogy csak egy programot adtak, amit OS X-re, Linuxra vagy windowsra letöltve a programunkat le tudtuk fordítani a mobilokra, azonban az 1.7-es SDK-t átgyúrták egy Eclipse pluginné. Így már mondhatjuk, hogy az Eclipse-t, project manage-elő és szövegeditorként használva egy teljes értékű fejlesztő környezetet kapunk a csomagban.

Az ingyenes SDK az alapvető igényeket kielégíti, azonban ha programunkban komolyabb rendszerfunkciókat (pl. In-App purchase, Push notification, webes statisztikák készítése) is ki akarunk használni, akkor egy havi díjas fejlesztői hozzáférést is kénytelenek leszünk vásárolni.

Natív programok JavaScriptben

Ellentmondásosnak tűnik? Pedig egyszerű! A Titanium tartalmaz iPhone-ra és Androidra is egy szoftver réteget, aminek célja, hogy az alatta lévő OS sajátságait a programunk elől elfedje és egy közös, JavaScript-ből hívható felületen keresztül hívhatóvá tegye. Ha tehát például egy leokézható információs ablakot akarunk készíteni, akkor elég az alert("Hello world"); utasítást kiadnunk, az Androidon és iPhone-on is az operációs rendszer saját ablak rajzoló függvényeit fogja meghívni. Az eredmény nem úgy néz ki, mint egy natív alkalmazás, hanem konkrétan az. A JavaScript kódunk egy előre fordított formában a platform JavaScript értelmezőjével kerül végrehajtásra, ami iOS-en ugyebár a WebKit JavaScript motorja, Androidon pedig a Rhino. Természetesen egy JavaScript kód futtatása lassabb egy natív ObjectiveC hívásnál, azonban ez a nem túl számításigényes feladatokban (azaz az átlag programozás 90%-ában) nem hátráltató tényező. A GUI elemek, animációk, szóval a felhasználó sebességérzetét adó dolgok nagy része az OS által nyújtott rétegekből jön, így azok sebessége szinkronban van a natív programok sebességével.

A Titanium API hívások elég sokrétűek, a két platform saját API készleteinek metszetén kívül természetesen elérhetjük a másikon nem létező funkciókat is (pl. Androidon a modális Progress bar ablakot, vagy iPhone-on a navigációs toolbar-t az ablakok tetején). A programozónak magának kell eldöntenie, hogy egy univerzálisan hordozható forráskódot akar készíteni, vagy egy kis plusz energia befektetésével a két platformon azok sajátságait jobban figyelembe veszi és inkább ahhoz alakítja a programot.

Kinek ajánlott?

Szerintem elsősorban azoknak ajánlható, akiknek nincs idejük mindkét rendszer sajátságainak elsajátítására, és gyorsan nagy eredményeket akarnak elérni. Gyakorlatilag 1-2 nap alatt egy használható prototípus alkalmazást lehet összerakni Titaniummal mindenféle előzetes mobil tudás nélkül is.

A másik előnye, hogy alapvetően arra építenek, hogy a célközönség nagy része a webes szakmából érkezik, ezért nekik a legkönnyebb az átállás. A CSS-hez és JavaScripthez pedig ki ne értene legalább egy kicsit? :)

Érdemes még megemlíteni, hogy a két legelterjedtebb okostelefon platform mellett a Titanium támogat desktopra fejlesztést is, ami végeredményben HTML GUI-val rendelkező alkalmazásokat szül. Én ezt nem nagyon támogatom, úgyhogy nem is mondanék róla többet, akit érdekel, járjon maga utána. (Így készült pl. a Wunderlist.)

Tapasztalatok

Én jelenleg 4 programot fejlesztettem eddig a nyár közepe óta Titaniummal, ezek:

• Hi!temptation
• TraffipaxInfo
• BeerTimer (egyelőre nem letölthető)
• Horoszkóp

Az első dolog, ami nagyon megerőltető tud lenni, hogy odaadják a kezedbe az eszközöket, de nem adnak egy sablont, ami alapján dolgozhatnál. Úgy írod meg a programot, ahogy neked tetszik. Nincs semmi iránymutatás, hogy hogy érdemes szeparálni a dolgokat, vagy például hogy hogy válaszd szét a modellt a view rétegtől. Nincsenek elnevezési konvenciók, vagy bármi hasonló. Mivel ezek nélkül viszonylag nehezen tudok programozni :), így számomra az volt az első, hogy egy átlalános keretrendszert kialakítottam az első programnak, ami annyira bevált, hogy azóta a másik három is abban készült el.

A második felismerés, hogy roppant könnyen látványos eredményeket lehetett elérni, azaz egy nap alatt a programok fő funkcióit adó dolgokat – mint pl. a GPS pozíció, adatok letöltése egy szerverről, vibra motor használata, képmegjelenítés – működésre tudtam bírni. Ebben nagy segítséget nyújt a KitchenSink nevű demo program, ami bemutatja a Titanium által nyújtott API-k nagy részének használatát.

A programfejlesztésre fordított idő legkisebb része volt azonban a program vázának elkészítése, ennél lényegesen nagyobb feladat volt, hogy minden funkció úgy működjön, ahogy azt elvártuk. Mondok egy példát: GPS koordinátát kiírni pofon egyszerű (negyed óra), azonban úgy megírni a programot, hogy Androidon és iOS-en is folyamatosan aktuális koordinátákat jelenítsen meg, és minden készüléken jól működjön, sokkal nehezebb (4-5 napom elment vele). A probléma nem csak ott van, hogy a triviális hívásokon kívül ilyenkor az extrém eseteket is kezelni kell (a példánál maradva mondjuk azt, hogy nincs GPS a készülékben), hanem itt már előjöttek a Titanium hibái is. Mert abból bizony akad nem is kevés. (Pl. a GPS pozícióváltás eseményre fel tudsz írni egy függvényt, és megadhatod, hogy hány méter változás esetén hívódjon meg az. Ez 1.7.2-es SDK-val iOS alatt egyáltalán nem működik, minden centi változásra meghívódik a függvény.)

Szerencsére elmondható, hogy elég korrekt az API dokumentáció, valamint van egy aktív és segítőkész közösség is, akik általában elég gyorsan reagálnak a felmerülő problémákra a fórumban. Átalában ha ott nincs valamire megoldás, akkor az bizony csak nálad szar, és te rontottál el valamit.

A legtöbb problémám amúgy Androdidal volt, mert az iPhone mindig működött mint a kisangyal. Az Android emulátor egy rendkívül lassú, nehézkes dolog, szenvedés vele fejleszteni. 10-ből 4-szer nem is hajlandó elindulni, vagy valami probléma okán nem sikerül a fordítás. Erre már megvannak a saját rituáléim, mikor mit kell tenni, ha valaki elakadna, szóljon :) Összességében nekem kétszer annyi idő volt az Androdion is jól működő verzió kifejlesztése, mint az iPhone-os.

Publikálás

Kicsit féltünk tőle, hogy az Apple mit fog szólni a Titaniummal készített programunkhoz, de semmi gond nem volt vele, simán beengedték az App Store-ba. Természetesen szükséges ehhez a szokásos iPhone Developer account (pénzes) regisztráció. Hasonló a helyzet Androidon is, ott is ki kell pengetni az éves díjat. A megfelelő provisioning profile-okat be kell adagolni a Titaniumnak, és onnantól az Xcode-ot nem is látva tudunk telefonon tesztelni, illetve a Store-ba feltölthető verziót fordítani.

Tippek

Csokorban szeretnék pár tippet összeszedni, amik talán a kezdőket segítik, mert én is beléjük futottam. Nem kell semmitől megijedni, vannak bugos dolgok, de mindent meg lehet oldani.

• iPhone-on bizonyos SDK verziókkal csak a Resources könyvtárban lévő képeket tudta megnyitni valamiért. Az 1.7.2-nél már mennek az alkönyvtárak is
• az SVN rejtett fájljait nem szereti, fordításkor hibákat dob, ha vannak
• valamiért nálam az iPhone-on futtatás csak úgy működik, hogy fordításkor az iTunes-ba betölti az új verziót, amire jobb gombot kell nyomni, és Reveal-lel a Finderben kitallózni. Ezt a fájlt rá kell húzni az Xcode Organizer-jében az eszközre kézzel
• amikor Androidon váltunk emulátor és eszköz között, akkor a build/android könyvtár letörlése javasolt, mert néha belezakkan
• amikor új API funkciókat kezdünk el használni, akkor gyakran jelez futási hibát, ami simán azért van, mert nem vette észre, hogy azt is be kéne linkelni a buildbe. Szintén a build könyvtár megfelelő alkönyvtárának (iphone/android) letörlése meggyógyítja
• a TableView appendRow() függvénye nálam hibás volt, helyette a setData javasolt
• iPhone Simulatorban nem lehet felbontást váltani vagy más programot elindítani, mert belefagy. Ilyenkor kézzel el kell indítani a Simulatort, elvégezni a módosításokat, kilépni, majd utána már azt fogja használni a Titanium is
• Debuggolni csak 1.7.1 óta lehet
• Előfordult, hogy Androidon debug módban nem ment az ablak nyitás. Nem debuggerrel működik.
• 9-patch fájlokat a Resources/android könyvtárba kell rakni, nem lehet a Resources könyvtárban másik fájl azonos néven, mert különben az lesz aktív
• ZTE Blade USB csatlakoztatása esetén OS X-en Eject-et kell nyomni
• Néha elhal a buildelés a leghülyébb hibákkal. A build könyvtár letörlése ÉS a Titanium SDK újraindítása mindig segít.
• Androidon nem mindig hívódik meg a GPS location event callback-je, csak az első alkalommal. Lehet úgy workaround-olni, hogy mindnen híváskor újra beállítod az accuracy-t
• A build tartalmának letöltése után első buildeléskor általában tiapp.xml-es hibát jelez. Ezzel nem kell foglalkozni, a második build már sikerülni fog.
• A TiStoreKit (In-App purchase modul) nálam csak 1.6.3-mas SDK-val megy és csak nem jailbreakelt telefonon.

Szóval látható, hogy akadnak még bugok, de ezeket folyamatosan javítják ki, és ezek ellenére elég használható a cucc. Aki instant akar fejleszteni, szerintem adjon neki egy esélyt!

Sok sikert kívánok mindenkinek, aki belevág!

Az értesítés problémája

Azzal, hogy az interaktív szolgáltatásaink a webre költöztek, azok sok előnye mellett új problémák is megjelentek. Az egyik ilyen probélma az, hogy a weboldalak nem tudnak információt eljuttatni a felhasználóknak, amikor az nem böngészi épp az adott oldalt. Így ha valaki ír chaten, vagy pl. megjelenik egy új hír, akkor bizony nincs lehetőség értesíteni erről a felhasználót.

Ez persze már másoknak is szemet szúrt, de a modern trendeknek megfelelően a megoldás nem más, mint egy gyorsan, a már meglévő elemekből összetákolt új “rendszer”, amit ma RSS néven ismerünk. Ennek lényege annyi, hogy fogtak egy XML adatstruktúrát, ami tartalmazza a felhasználóhoz eljuttatandó új információkat, majd azt mondták, hogy az RSS olvasó (gyakran nem is külön program, hanem maga a webböngésző, extrémebb esetben tudathasadásos módon pl. Google Reader, ami maga is egy weboldal) periodikusan töltse le azt a már ismert HTTP protokollon, hasonlítsa össze a korábban letöltött adatokkal, és mindenki boldog is lesz.

Azonban mindenki tudja, hogy a periodikus ellenőrzés nem egy jó módszer, mert előfordulhat, hogy kimaradnak adatok (pl. két ellenőrzés közben hozzáadnak, majd törlik is azt), felesleges adatforgalmat és szerver terhelést generál, valamint rossz esetben az RSS olvasó frissítési idejével késleltetve érkezik meg az információ a felhasználóhoz.

Innen jött az ötlet, hogy az e-mailben küldjük el ki az értesítőt az üzenetről, vagy változásról. Az e-mail azonnali, létezik Push-os verziója (ahol tehát nem kell ellenőrizgetni a postafiók tartalmát, hanem a rendszer kézbesíti az új üzeneteket, amint azok megérkeznek). Könnyű azonban elveszni a webes szolgáltatások e-mail értesítőjében: fórum hozzászólások, flickr kommentek, hírlevelek, új üzenetek, ismerős bejelölések, kedvelt (magyarul lájkolt) bejegyzések, új követők Twitteren, stb. Mindez úgy gondolom olyan információ, ami nem az ember-ember kommunikációra kitalált e-mail üzenetek ideális felhasználása. A legtöbben ezeket az értesítőket eleve ki is kapcsolják, mert bár az információ maga érdekes lenne számukra, de az e-mail áradat maga már zajként csapódik le az inboxukban.

Az ötlet

Ahogy korábban léteztek hírolvasók, létre lehetne hozni egy globális értesítő szolgáltatást egy saját protokollal, saját kliensekkel, ami sokkal hatékonyabban láthatná el ezt a feladatot. Az ilyen információk alapvetően szerintem másodlagosnak tekinthetőek, abban az értelemben, hogy bár hasznosak, tudásuk nélkül ugyanúgy el tudjuk végezni napi feladatainkat. Nem maradunk ki semmiből, ha egy-egy értesítőt nem nyom a képünkbe a rendszer. Az ilyen információk fogyasztására a legalkalmasabb egy olyan rendszer, ami folyamatsoan, de csak akkor kézbesíti az adatokat, ha a felhasználó elérhető, pl. fut az erre szolgáló kliense.

Elképzelésem szerint a különböző webes alkalmazások feliratkozhatnának erre a szolgáltatásra. Ehhez egy bizonyos mennyiségű információt mindenképpen szolgáltatnia kéne a feliratkozó tartalom szolgáltatóknak magukról (pl. weboldal címe, neve, esetleg kategória, ikon, stb.). Ezáltal a kliensek nem ömlesztve, hanem kategória vagy weboldal szerint csoportosítva jeleníthetnék meg az üzeneteket.

További előnyök

Természetesen itt még csak a káosz renddé varázslásának alapjait említettem meg. Elképzelhető egy olyan protokoll, amelyben megadható az üzenet típusa (pl. bejelölés, lájkolás, követés, hír), ami alapján a kliensek tovább tudnák szűrni a tartalmakat. A tartalom szolgáltatók közölhetnének egy listát azon értesítés típusokról, amiket támogatnak, URL-ekkel együtt, amiket a kliensek könnyedén felajánlhatnának a felhasználóknak. Így nem kéne minden weboldalon külön megkeresni a hírlevelek, értesítések be- és kikapcsolásának módját, hanem elég lenne (valahogy az RSS-hez hasonlóan) magára a weboldalra feliratkozni, és egyből az ismerős felületen érnénk el az adott oldal szolgáltatásait.

Az e-mailhez képest hatalmas előny lehetne az, ha a protokoll lehetővé tenné értesítések visszavonását. Képzeljük el az alábbi szituációt! Facebookon kiírtál valamit az üzenőfaladra, a barátaid pedig válaszolnak rá. Erről mind-mind jön az e-mail, hiszen beállítottad ezt. Azonban felesleges minden egyes üzenetről külön e-mailt kapni, bőven elég számodra az az információ, hogy meg kell nézned az adott post oldalát, ahol úgyis látni fogsz minden reakciót. Egy értesítő szolgáltatás bevezetésével a kliensek csoportosíthatnák az ilyen üzeneteket. Miközben rákattintottál az e-mailre, és olvasod a hozzászólásokat, újabbak érkeznek. Ezeket egyből látod a Facebook felületén, reagálsz is rájuk. Az e-mail értesítők azonban továbbra rendületlenül megérkeznek ezekről is. Felesleges információ, de nincs lehetőség kiküszöbölésére, hiszen az e-mail kiküldése után derül csak ki, hogy te valószínűleg már nem vagy kíváncsi rá. Ilyen esetekben a tartalomszolgáltatók visszavonhatnák az adott üzeneteket, ezzel nem zavarva téged feleslegesen.

Gondoljunk bele, lehetne egyes értesítéseknek elévülési ideje. Hiszen kit érdekel három nap múlva, hogy ismerőseink melyik kocsmába jelentkeztek be éppen.

További ötlet, hogy a különböző operációs rendszerek jelzőrendszere egyszerűen beköthető lenne a szolgáltatásba. Ha pl. egy program Growl üzenetet küldene vagy egy iOS esemény egy notify ablakot jelenítene meg, akkor azt egyből elküldhetné az értesítő rendszerbe, ami pedig az éppen használt kliensbe továbbítaná azt.

Összefoglaló

Egy értesítő szolgáltatás megszüntetné azt a kellemetlen problémát, hogy az éppen meg nem nyitott weboldalak nem tudnak értesítéseket küldeni a felhasználóknak. A rendszer használói csak akkor jutnának ezen információkhoz, amikor tényleg szükségük van rá, akkor viszont azonnal. A jelenlegi rendszerek hiányosságait (nem visszavonhatóak az értesítések; az üzenetek zajként jelennek meg a nem erre kitalált szolgáltatásokban; felesleges sávszélesség és szerver kihasználtság) ki lehetne küszöbölni. Az értesítések egy egyszerűbb, egységesen használható felületen jelennének meg, amit mindenki saját igényeihez mérten alakíthatna ki (a neki megfelelő kliens program kiválasztásával). Az átmeneti időszakban erre szolgáló webes alkalmazások (pl. a Google Readerhez hasonlóan) jelenthetnék a platformfüggetlen és mindenhol elérhető megoldást azok számára, akiknek nem elérhető az adott platformra készült natív kliens program.

A történet középpontjában egy fiatal fiú és egy most a csapathoz került lány áll. A sorozat egyrészt az ő fejlődésüket mutatja be (hogy szeretnek egymásba, hogy gondolkoznak, miként hatnak egymásra és másokra). Persze a sorozat elején kifejezetten idegesítő munkatársaikat is bemutatják az epizódok során, ahogy azt már a hasonló japán sorozatok esetében megszokhattuk. Itt azonban az elején nem hittem el, hogy a végére egyet fogok érteni az animeaddicts cikkével, amiben egy kifejezetten szerethető csapatként említik őket. A tanulság: ne ítélj elsőre. És ez a 26 részes anime olyan, amire ez fokozottan igaz.

Több anime van, ami beéri ennyivel. Pár szerethető szereplő, pár humoros epizód, egy kevés akció, és kész is. Itt azonban ennél többről van szó. Miután mindenkit kellőképpen megismertünk (vagy legalábbis azt hisszük), úgy a fele körül, hirtelen megtörik a sorozat, és egészen új irányokba indul el. Hachi, aki mindig arról álmodozik, hogy vesz egy űrhajót, új célt talál magának: az emberiség első, Jupiterre induló űrhajójára akar felkerülni. A rakétatudomány megalkotójaként aposztrofált Von Braunról elnevezett hajó sokak szerint az emberiség reménysége. Az emberiség sikeresen átállt az olajról a Holdon bányászott gázokból nyert energiára, azonban végesek ezek a készletek is, így a Jupiter szolgálhat megfelelő energiaforrásként a jövő nemzedékei számára.

Azonban nem gondolja mindenki így. A sorozat egyik fontos mondanivalója, hogy bár évtizedeken belül az ember várost építhet a Holdon, eljuthat a Marsig, és több, hatalmas űrállomáson is élhet, saját bolygóján ugyanúgy nem fogja tudni megoldani az emberiséget sújtó nagy problémákat: az éhínséget, a háborúkat, a túlnépesedést. A szakadék – bár már ma is elég mély –, tovább fog mélyülni a szegények és a gazdagok között. És persze sokan pont az űrkutatásra költött – hadd éljek a kifejezéssel – csillagászati összegekben látják ezen problémák megoldását, ami lázadásokhoz vezet a Von Braunon is.

Amit külön imádok ebben a sorozatban is, az a realizmus. Nem csak a jövőnket ábrázolja hihetően, hanem az űrben használt technológiákat is. Érvényesek a fizika törvényei, nincs hangja az űrhajóknak, nincs varázslatos mesterséges gravitáció az űrhajókon – és bizony ha sok időt töltesz az űrben, azaz nem élvezed Földünk védelmét, bizony könnyen rákos leszel. Visszaköszön napjaink sajnálatos tendenciája, amiben a legnagyobb hatalmat már nem is az országok, hanem a nagyvállalatok képviselik. Vezetőik valóságos modern kori királyok.

Grafikailag a legigényesebbek közé tartozik a sorozat. Realisztikus ábrázolásmód, kézi rajzokkal, és csak nagyon kevés 3D renderelt animációval. Az emberek, mozgások, rendkívül jól kivitelezettek. Remekül ábrázolták a holdi városokat és az űrállomást is. Aki figyel, annak sok olyan apró részlet tűnhet fel, ami azt jelzi, hogy az űr ábrázolását komolyan gondolták, nem csak egy űrbe helyezett szappanoperáról van szó. (Egyik kedvenc ilyen apró példám az űrállomás súlytalan részein található láb akasztók, aminek segítségével meg tudnak állni a folyosókon egymással szemben az emberek.)

Szerintem aki kedveli a Sci-fiket vagy az animét, az nem fog csalódni benne. Aki meg mindkettőt (mint én is), annak pedig egyenesen kötelező. Az első pár részen én kicsit szenvedtem, mert állandóan kiabáltak egymással a szereplők, aztán belerázódtam, a felétől viszont már olyan izgalmas volt, hogy letenni sem tudtam, és egy nap néztem meg a maradék kb. 13 részt. A Cowboy Bebopot eddig vagy 5-ször láttam, szerintem ezt sem most néztem meg utoljára :)

A jelenleg népszerű helyfüggő szolgáltatások lényege a következő: adott egy felhasználók által szerkesztett adatbázis, amibe helyeket vihetnek fel. Ha ezen helyek közelében tartózkodnak (amit a telefonjukba épített GPS segítségével könnyedén felismerhetünk), akkor bejelentkezhetnek (“check-in”, becsekkolás) oda. A szolgáltatások lehetővé teszik, hogy a manapság divatos módon megjelöljük a barátainkat. Ők látni fogják, hol járunk éppen, így ha kiderül, hogy a közelben tartózkodunk, akkor spontán összefuthatunk velük, az meg ugye milyen jó. Nem?

A versenyzők

Igazság szerint rengeteg az induló, mert bár senki sem érti igazán, hogy ez miért is jó az embereknek, valahogy érzik, hogy van rá igény. Később kitérek arra is, hogy én hogy látom a dolog értelmét.

foursquare

Jelenleg a legnagyobb (hazánkban mindenképpen) a foursquare (avagy rövidítve 4sq). Rendelkeznek egy erősen használhatatlan és jellegtelen weboldallal, egy közepesen használható mobil weboldallal, és relative jó kliensekkel szinte minden mobil platformra.

A foursquare legvonzóbb tulajdonsága, hogy egy játékot akar csinálni az egész rendszerből azzal, hogy versenyezhetünk az egyes helyekért. Aki egy adott helyre az utóbbi időszakban a legtöbbször jelentkezett be, az megkapja a hely polgármesteri címét (mayor). Mondanom sem kell, hogy nagyon menő dolog a kedvenc kocsmád, vagy mondjuk egy forgalmasabb hely, pl. a Keleti pályaudvar polgármesterévé válni. Tovább ösztönöz a folyamatos használatra, hogy különböző küldetéseket teljesíthetsz, amikért kitűzőket (badge) kapsz. Ilyen például a “Crunked”, amit akkor kapsz meg, ha 4 vagy több helyre jelentkezel be egy éjszaka leforgása alatt, vagy a “Super User”, ami 30 check-in után jár. A kitűzőidet mindenki látja az adatlapodon, ráadásul a szokásos social media csatornákon (facebook és Twitter) is automatikusan eldicsekedhetsz velük.

Külföldön egy harmadik dologgal próbálják még elcsábítani az embereket: megállapodások alapján sok üzlet akciókat kínál a polgármestereinek, amivel természetesen egyben gyakrabb betérésre is csábítja őket. Nálunk is akadt már 1-2 ilyen üzlet, de New York-ban valószínűleg még jobban járunk ilyen szempontból. :)

Gowalla

A Gowalla tulajdonképpen a foursquare szépséges ikertestvérének tekinthető. Alig-alig különbözik tőle, inkább csak a hangsúlyok kerültek máshová. Honlapjuk minden pixele gyönyörű, az oldal kitűnően használható, és sokrétűbb, használhatóbb – és nem utolsó sorban szebb – telefonos kliensekkel is rendelkeznek. A foursquare-rel ellentétben van iPad appjuk is. Sajnos – mint minden közösségi szolgáltatás – ez is hiába jobb, ha egyszer a barátaid nem ezt használják, így sokan kényszerűségből a foursqare mellett döntenek. Gowallán lényegesen kevesebb a felhasználó, főleg itthon.

Gowallán szintén működik egy kitűzős rendszer, hasonlóan a foursquare-hez. Itt azonban nincs polgármesterség, a helyekre bejelentkezők toplistája nem olyan hangsúlyos. Van helyette viszont egy számomra mind a mai napig érthetetlen csere-bere hálózat: tárgyakat (pl. maci, bicikli, sisak, sál, táska) birtokolhatsz, vagy hagyhatsz el helyeken. Ezeket mások felvehetik. Egyes vélekedések szerint ilyen “tárgyáldozatokkal” átveheted a hely alapítói státuszát, azonban még így sem látom sok értelmét az egésznek.

Facebook places

Kézenfekvő volt Zuckenbergék birodalmát kiterjeszteni ebbe az irányba is. Mivel a szolgáltatás önző módon egyelőre nem elérhető tőlünk, nem nagyon tudok nyilatkozni róla. Az eleve regisztrált irdatlan méretű felhasználói bázis miatt viszont mindenképpen érdekes lesz.

Google Latitude

Rettenetes weboldal, harmatgyenge iPhone kliens, beépített Android kliens. A Latitude csak pár hete képes helyeket lérehozni, ők inkább valós idejű követésre szakosodtak: mindig láthatjuk a térképen, hogy hol vannak a barátaink, a pozíciójukat ugyanis automatikusan, a háttérben futva frissíti a telefon a térképen. Nagy előny lehet az új helyeknél használható automatikus bejelentkezés (persze a beállításaink függvényében).

Hol van elrontva az egész?

Mert szerintem el van. Jelenleg minden szolgáltatás arra a kérdésre ad választ, hogy hol találjuk a barátainkat, velük mi történik éppen. Ezzel az a baj, hogy engem – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül – alapvetően baromira nem érdekel, hogy ki melyik ABC-ben vagy kávézóban ül éppen. Ha találkozni akarok valakivel, akkor felhívom telefonon, és megbeszélünk egy mindkettőnk számára alkalmas helyet és időt, nem pedig meglepetésszerűen rátörök ott, ahol éppen tartózkodik.

Ami az igazi ereje lehetne ezeknek, és szilárd meggyőződésem, hogy ezt még valamiért egyik szolgáltatás sem tudta megfogalmazni magának, hogy egy közösségi hely-adatbázist hoz létre. Ennek ugye megvan az az előnye, hogy bürokráciától mentes, tehát gyors, a várossal együtt változik, ugyanakkor hozzáadja a puszta reklámokhoz és cégtáblákhoz az emberi véleményeket is: ha például egy helyen lehet üzenetet hagyni, vagy kommentelni azt, akkor egyből láthatjuk a megcélzott kocsmáról, hogy érdemes-e oda menni.

Szerintem a megválaszolandó kérdésnek így kéne szólnia: Hová érdemes mennem, ha xy-t keresek? Ha állok egy idegen város főterén, és el akarok menni szórakozni, akkor meg akarom keresni a legközelebbi olyan helyet, amit mások is ajánlanak. Ha új helyre költözök, akkor látni akarom a legközelebbi ABC-t vagy orvosi rendelőt. Ha a barátom meghív valahová, akkor látni akarom, hogy milyen az a hely.

A legközelebb ehhez a Gowalla állt, többek közt ezért is kedvesebb számomra, mint a foursquare. A korábbi mobil verzió tartalmazott egy térkép nézetet, amin láthattuk a keresésünknek megfelelő helyeket. Rájuk bökve a hely adatai mellett képeket és véleményeket is kaphattunk az ott megfordult emberektől. Sajnos a térképet – számomra érthetetlen okokból – eltávolították az új verzióból.

Jó ötletek, rosszul megvalósítva

Ha belegondolunk, csak árnyalatnyi a különbség a foursquare tippek (egy adott helyen tippeket hagyhatunk másoknak) és a kommentelés között, azonban ez az árnyalatnyi különbség teszi, hogy használható közösségi vélemény helyett csak idióta tippek jelentek meg a térképen, azok is csak a nagyon nagy helyeken. (Ilyen például a Keletiben a “Szállj fel egy véletlenszerűen választott vonatra”.)

Ugyanígy csak egy csipetnyi intuitív gondolkodás hiányzott a Gowalla “kirándulások” (Trips) rendszeréből: egy-egy kirándulásba valamilyen szempontból összetartozó helyeket vehetünk fel, amiket ha valaki mind végigjár, egy kitűző boldog tulajdonosa lehet. (Ilyenek például a helyi nevezetességeket, Budapest hídjait vagy plázáit bemutató tripek.) Az ötlet jó, azonban ott vérzik el a megvalósítás, hogy csak pár, Gowalla által beégetett kirándulást és a barátaink által készítetteket láthatjuk. Így ha valaki csinál is egy remek idegenvezetést Győrben, az, aki nem ismeri a készítőt, ezt már nem láthatja, hiába tartózkodik a városban.

Hasonlóan problémásnak tartom, hogy csak akkor hagyhatunk üzenetet (foursquare-en tippet, Gowallán pedig kommentet) egy adott helyen, ha oda be vagyunk jelentkezve, azaz a közelben tartózkodunk. Miért? Ha nekem később jut eszembe valami a helyről, miért ne írhatnám le később a gondolataimat?

Csökkenti a térképre felvitt helyek számát az is, hogy – az eredeti koncepció szerint – csak ott hozhatunk létre helyet, ahol éppen tartózkodunk (ilyen formán tehát kizárólag mobilról). Persze ki lehet trükközni ezeket, de miért van trükközésre szükség? Ha én most fel akarnám vinni itton ülve, a számítógépemről, a város nevezetességeit, akkor nem tudnám.

Szemét és zaj

Természetesen minél többen használnak egy szolgáltatást, annál kevésbé csak a technikai elitből tevődik ki a felhasználói bázis, ezért sok olyan ember is ügyködik a rendszerben, akik nem igazán értik meg azt. Jól látható ez a foursquare esetében, ahol hibásan vagy hiányosan kitöltött adatokkal születnek új helyek, gyakran rossz pozícióban. Sokan felviszik saját lakhelyüket, vagy fiktív, csak számukra értelmes helyeket (“Egy vonat valamerre”, “Budapest szíve”), esetleg más néven már létezőket. Az adminisztrátoroknak nincs könnyű dolga, amikor takarítanak.

Push üzenetküldés segítségével értesülhetünk barátaink minden egyes bejelentkezéséről, ezzel tovább növelve a hasznosnak tűnő, ám tulajdonképpen tökéletesen nélkülözhető információk halmazát, amiket nap mint nap befogadunk. Az emberi agynak véges a kapacitása, valóban ilyen dolgokkal akarjuk terhelni?

Epilógus

A problémákból jól látszik, hogy bár több éves, több száz ezer (talán millió) felhasználó által használt szolgáltatásokról van szó, mégis ezek még csak az útkeresés fázisában járnak, tapogatóznak, hogy a technika átlal hirtelen elérhetővé tett lehetőségeket hogyan is kéne oly módon kiaknázni, hogy az tényleg életünk szerves, hasznos része lehessen.

A facebook megjárta saját útját, profil oldalakkal indult, és egy üzenőfal-alapú tömegkommunikációs eszközzé vált. Remélem, hogy hamarosan a fourquare és a Gowalla is rájön, hogy az emberek helyett a helyekre kéne helyezni a hangsúlyt.

Ti meg csak próbáljátok ki, csak ki ne üssetek a Győri vasútállomás polgármesteri székéből! :)

gklka vagyok Gowallán és foursquare-en is.

Azaz az alapbeállításokkal legalábbis így van.

Alapból egy FTP vagy FTPS hozzáférést tudunk megadni a WordPress-nek, amire bejelentkezve saját magát megtalálja és felül tudja írni. Én több blogot is üzemeltetek. Ezen az oldalon pl. csak SFTP hozzáférés van (ami merőben különbözik az FTPS-től, nem keverendőek!), egy másikon viszont volt FTPS is, de valamiért sosem működött a WordPress-el.

A héten megelégeltem a kézi frissítés fáradalmait és Czo segítségével nekiálltam kidebuggolni, mi lehet a probléma. Az eredmény a következő: Az FTPS hozzáférés azért nem ment, mert a gépen csak az aktív kapcsolat működött, a WP meg mindenáron passzívan akart csatlakozni. A WordPress rendelkezik egy beépített FTP implementációval, és igyekszik ezt használni a többet tudó, gyári PHP FTP lib helyett. Erről viszonylag könnyen le tudjuk beszélni:

1. Simán le kell törölni a wp-admin/includes/class-wp-filesystem-ftpsockets.php-t
2. Ki kell kommentezni az alábbi kódrészletet a class-wp-filesystem-ftpsockets.php-ben:

   // @ftp_pasv( $this->link, true );
   // if ( @ftp_get_option($this->link, FTP_TIMEOUT_SEC) < FS_TIMEOUT )
   //	@ftp_set_option($this->link, FTP_TIMEOUT_SEC, FS_TIMEOUT);

Ez után már működnie kell a PHP saját ftp libjével.

A másik gépen viszont SFTP kapcsolatra volt szükség: és micsoda meglepetés – a WordPress támogat SFTP kapcsolatot, ha az alatta lévő PHP rendelkezik SSH támogatással. Ehhez elméletileg csak annyi a dolgunk, hogy a szerverre felrakjuk a megfelelő libet, pl. így:

pecl install -f ssh2

További tippek a felrakáshoz Kevin van Zonneveld blogján.

Ezek után megjelenik az SSH2 opció is az automatikus frissítésnél, valamint két új mező, ahová akár a kulcsos belépéshez szükséges adatokat is beállíthatjuk.

Sok sikert!

1. Jobb felső sarokban nyomj a Profilom → Fiókbeállításokra!
   
2. Kattints a Név mellett lévő módosításra!
   
3. Írd be a keresztnév mezőbe azt a nevet, amit anyukádék adtak neked! Ha több keresztneved is van, akkor azt, amelyiken szólítani szoktak!
   
4. Második utónévhez írd be a másik keresztnevedet!
5. Tölsd ki a vezetéknév (családnév) mezőt megfelelően!
6. Nyomd meg a Név módosítása gombot! Ekkora a rendszer a megerősítésedet fogja kérni. Remélve, hogy mindent tényleg rendesen írtál be, nyugodtan erősítsd meg a módosítást!
   
7. Ezek után a Név melletti módosítást újra kiválasztva a Teljes név megjelenítése mezőben beállíthatod a neved a magyar szabályoknak megfelelően. Nem érdekes, hogy sok külföldi barátod van Facebookon, ha helyesen írtad be, ők is látni fogják, melyik neveden kell szólítaniuk, valamint a Facebook is a keresztnevedet fogja használni az üzenőfalon. “Keresztnév Vezetéknév” formát megadni egyszerűen nem menő.
   
8. Természetesen nyomd meg újra a Név módosítása gombot!

Aki ezek után sem képes beállítani normálisan a nevét, arra nem mondok semmit, de nem túl szépeket gondolok róla :)

A Tweetie for Mac egy zseniális program, azt hiszem, ebben mindenki egyetért velem. Amikor 2009 Áprilisában megjelent, szinte minden Twittert használó Mac-es ismerősöm váltott rá. Olyan GUI-val rendelkezett, mellyel akkoriban még semmi. Az elsők között használta ki az OS X Core Animation-jében rejlő lehetőségeket, méghozzá elég jól. A program nézetei közt szinte repkedhettünk, az ablakok animálva jelentek meg és tűntek el, minden úgy működött, mint egy sci-fiben.

Telt-múlt az idő, és a fejlesztőnek ebből nem sok jutott a Mac-es verzióra. Az iPhone-os Tweetie-t pofozgatta, aztán jött maga a Twitter Inc., és megvette emberünket kilóra. Azóta az iPhone-os verzió Twitter for iPhone néven ismert. Időnként fel-felröppentek hírek a 2.0-ás Mac-es verzióról, amitől egyre többet vártunk, ahogy telt az idő, de csak nem akarták kiadni. Idővel megjelent a Twitter natív retweet funkciója (vagyis API támogatás üzenetek terjesztésére azok bemásolása és újra elküldése helyett), új képmegosztó oldalak, listák, stb. Kedvenc kliensünk lassan kezdett elavulni.

Sokan nekivágtak az útnak és új, jobb kliens után néztek, de csak keveseknek sikerült célba érniük. Én is kipróbáltam minden létező klienst, de mindegyik béna volt a Tweetie-hez képest. Hiába maradt le a tweetek fele retweetkor, még mindig ő volt a legjobb.

Tegnap meglepetésszerűen ért a hír: a Mac-es AppStore elindításával egyidejűleg érkezik a Tweetie 2.0 is – Twitter for Mac néven. Tegnap este megindult a nyáltermelésem, és alig vártam, hogy a kezeim közé kaparintsam.

Ne legyünk finnyásak!

Az új verzió szeintem nagyon jó lett, a GUI még polírozottabb, mint volt, és összességében egy olyan programot kaptunk, amit minden platform megirigyelhet. Hiszem, hogy utat fog mutatni egy egész generációnyi új programnak, mint annak idején a ‘Delicious generation’-nek a Delicious Library.

Ezen kívül belekerült a programba számos olyan alapnak számító funkció, amit már minden konkurens tudott. Csak felsorolás jelleggel lássuk a legfontosabbakat:

• natív retweet támogatás (beleértve az írást és olvasást is)
• favorite-nak jelölés megszüntetése
• tweet törlés
• felhasználó blokkolása
• linkek fogadása drag’n'droppal (akár ikonon, akár a szerkesztőmezőben)
• linkek drag’n'droppolása a szövegből (pl. böngészőbe)
• többujjas gesztusok támogatása (3 ujj fel/le: nézetek közti váltás, balra/jobbra: lépegetés előre/vissza)
• kijavított avatar kezelés

Vagy mégis?

Persze a program közel sem lett tökéletes, ami miatt már első perctől sokan háborogtak Twitteren. Nekem sem tetszett pár dolog, de ezek inkább szakmai szempontból érdekesek, mint valódi használhatósági problémák okozói. Vegyük ezeket sorra!

UPDATE: A Twitter 2.1 rengeteg hibát javított, bekommenteltem a listába azokat, amiket kihúzhatunk.

GUI

• Az ikonok szerintem túl sötétre sikerültek. Egy rossz monitoron nem megfelelő szögből totál semmi nem látszik a majdnem teljesen fekete ikonokból, amikkel a nézetek közt válthatunk. Javítva
  
• Az ablak átméretező/bezáró gombjai sem követik a rendszer konvenciókat: az hagyján, hogy teljesen feketék, amíg nem megyünk föléjük az egérrel, de nem lesznek színesebbek akkor sem, ha igen. Ez problémát okozhat, mert a rajtuk lévő jel egyáltalán nem látszik. Aki nem tudja fejből a sorrendet, azt se a színek, se a gombokon lévő “+” és “-” szimbólumok nem tudják útba igazítani. Javítva
  
• Nincsen új tweet gomb! Valami hihetetlen dolog számomra, hogy egy Twitter kliens legfontosabb funkciója nem érdemelt meg egy ici-pici gombot a felületen. Én speciel szeretek billentyűzetet használni a programjaim kezelésére, de mi van azzal, aki nem? Javítva
• Nincs jelentős különbség az ablak aktív és inaktív állapota közt. Mac-en a GUI kezelőszervei általában kékek, és rendszer verziótól függően világosabb vagy sötétebb az ablakkeret, ha aktív az ablak, és szürkék a gombok, illetve megváltozik az ablak árnyalata, ha nem. Na, itt olyan minimális a változás, hogy nem lehet eldönteni, most aktív-e a Tweetie. Javítva
  
• Az ablakot nem a tetejénél, hanem az oldalánál lehet megfogni. Ez még nem lenne baj, de tulajdonképpen semmi sem indokolja az, hogy eltűnt az ablak fejléce. Azt a kis helyet szerintem felesleges volt megspórolni. A fejléc eddig remekül fogta össze az albakot esztétikailag. Javítva
• A program nem a rendszer árnyékokat használja, sokkal kisebb árnyéka van, mint egy szokványos ablaknak. Miért? Javítva
• Eltűnt a töltés-indikátor! Hát honnan a fenéből tudjam ezentúl, hogy most mi a fenét csinál éppen a program? Nem kell, mivel folyamatosan jönnek a tweetek
• A prefsben található három checkboxot egy legördülő menübe sűrítő megoldás gondolkodtatóbb mint szép. Nekem legalábbis eltartott fél percig, amíg rájöttem, hogy hogy működik. Gáz.
  
• Duplakattal lehet megnézni egy tweet előzményeit, vagyis hogy mire volt válasz.
• Duplakattintáskor azonban ki is jelöli a kattintott tweet szövegét egy pillanatra. Javítva
• Nem jók az animációk. Minden nézet ugyanazzal a lapozás animációval érkezik, ezáltal ha váltogatunk, olyan érzésünk támad, hogy gyűlnek egymáson a lapok, ahelyett, hogy két lap közt váltogatnánk. Nincs meg a fizikai analógia, ezért idegennek hat. (Ez másnak is felűnt.) Javítva
  
• A legfelső tweetet “nem lehet benyomni”. Az aktív állapota máshogy néz ki, mint a többié, nincs annyira “besüllyesztve”. Javítva
  
• Ha megnézzük Exposével a Desktop tartalmát, akkor a Tweetie menüben lévő ikonja elszáll a képernyőről az ablakokkal együtt. Javítva

Tudás

• Még mindig nincs queue kezelés. Ez alatt azt értem, hogy ha elsőre nem sikerül elküldeni egy tweetet, akkor rakja el a program, és próbálkozzon vele a háttérben addig, amíg nem sikerül. Ne nekem kelljen már nyomogatni, hogy csinálja meg újra!
• Nem lehet nem rövidíteni a linkeket. Akármit beírunk, ráereszti a t.co linkrövidítőt. Nincs más választásunk. Javítva
• Visszafelé viszont már nem megy: nincs “link expander” funkció, ami mutatná, hová mutatnak a rövidített linkek.
• Megváltozott a képek beszúrása. Már nem egy kép ikon jelenik meg a megfelelő helyen a szövegben, hanem mutatja a program a beszúrandó képeket. Ezek viszont fixen a tweet végére kerülnek.
• Az ablak “plusz” gombja egyáltalán nem csinál semmit. WTF? Javítva
• Nem tudom megérteni, hogy a kedvenc tweetek funkció miért nincs kirakva bal oldalra, a nézetekhet, mint minden más programban. Sokszor bejelölök egy tweetet, amit később elő akarok venni. Így nehézkes megtalálni.
• Nincs beágyazott média támogatás. Nem látunk előnézetet a csatolt képekről, nem lehet megnézni a tweetek pozícióját a térképen, nincs YouTube előnézet… Pedig ez már olyan alap minden magára valamit is adó kliensben… :(
• Még mindig nem lehet kikapcsolni a helyesírás-ellenőrzőt.
• Nincs nicknév/tag kiegészítés. Pedig milyen jó lenne, ha egy @ vagy # jel után felajánlaná a program a korábban már beírt szavakat… Javítva
• Csak globális keresés van. Nem lehet keresni sem egy ember tweetjeiben, se pedig a saját timeline-on. ⌘F
• Nincs meg a tweetek kontexusa. A twitter.com új felülete képes kikeresni, kik retweetelték az épp megtekintett tweetet. Meg tudja mutatni azt is, hogy mit írtak rá olyan emberek, akiket esetleg mi nem követünk, ezzel egy teljesebb képet kapunk. Itt szó sincs ilyenekről.
• Nem működnek a Tweetie böngészőbe rakható bookmark “Tweet this” linkjei.
• Még mindig nincs lehetőség a képmegosztó oldalak linkjeit magán a weboldalon megnézni. (Nagy méretű képek eredeti méretben megtekintésénél problémás.)
• A linkek fölött nem vált kézzé a kurzor.
• A csatolt képekről nem veszi le a “lock-ot”, vagyis pl. nem törölhető egy csatolt kép a csatolás után sem. Javítva
• Ha nem fér ki a képernyőre az ablaka, akkor nem méretezi át magát kisebbre, mint a legtöbb program. Javítva
• A scrollbarban kattintva a rendszerbeállításoktól függetlenül csak egy oldallal ugrik fel/le a lista.
• Ha a legfelső tweetet jelöljük ki (tehát rákattinva “benyomjuk” kicsit), inaktívvá tesszük az ablakot, majd visszaváltunk rá, akkor az aktív állapotot jelző szín eltűnik, viszont rákattintva sem jön vissza (vagyis a program megjegyzi, hogy az az aktív elem, és nem aktiválja újra). Másik tweetet kell előtte kiválasztani, hogy újra működjön. Javítva

Szóval lenne még mit javítani, de gyanítom, hogy időhiány miatt csak ennyi fért bele a programba az AppStore indulásáig. Én úgy gondolom, hogy az, hogy a Tweetie hivatalos klienssé avanzsált, azt is jelenti, hogy ezentúl nagyobb hangsúlyt fektetnek rá és nem kell újabb egy évet várnunk a következő verzióra. Addig is élvezzük azt, amit most kaptunk (ingyen!). :)

UPDATE: A 2.0.1 semmit sem javított ki a fentiekből.