A most következő írásban szeretném megosztani veletek az én jövőképemet a számítástechnikáról. A jövőkép nem túl hosszú távú, és azt kell hogy mondjam, hogy jelenleg sajnos nem ebben az irányban haladunk, viszont ez az, amit én a legjobb lehetőségnek, egyfajta álomnak tartok. Hasonló ötleteket már sokan mások is kitaláltak, úgyhogy nem teljesen saját kútfőből származik minden itt leírt elképzelés, de remélem, azért sikerül hozzátennem valamit az eddig leírtakhoz.

Az eszközök összhangjának hiánya

Manapság rengeteg intelligensnek címkézett eszközzel van dolgunk, szinte nem találunk már a fejlett országokban olyan otthont, ahol ne lenne legalább egy számítógép és egy mobiltelefon. Ezen kívül a legtöbbünk rendelkezik nagy képernyős TV-vel, DVD lejátszóval, MP3 lejátszóval, esetleg további számítógépekkel, mobil telefonnal, stb. A jövőben ezen eszközök köre akár olyan dolgokkal is bővülhet, mint kávéfőző (igen, az emberiség nagy álma mindig is az intelligens kávéfőző volt, ami reggel magától megfőzi a kávét), hűtő, termosztát, e-book olvasó, stb. Ezek jelenleg különállóan tudnak csak működni, a maximum, amit kapunk tőlük, hogy a gyártó mellékel egy kábelt és valami überbéna szoftvert, amivel PC-vel szinkronizálhatjuk őket (mondjuk MP3-makat tölthetünk rájuk vagy a kontaktjainkat tehetjük át róluk a gépre). Ezek a szinkronizálási folyamatok a legjobb esetben is fájdalmas műveletek; gyakori az adatvesztés, kényelmetlen, hogy oda kell figyelni, hogy mikor milyen adat került át az eszközről- ill. az eszközre, mielőtt elhagyjuk a digitális HUB-ként működő számítógépünket.

Az összhang

És el is érkeztünk ahhoz, ami szerintem a legfontosabb lépés kéne hogy legyen a közeljövő számítástechnikájában: az összhang megteremtése. Mit értek ez alatt? Van egy laptopom, van egy mobiltelefonom, ez utóbbiban van GPS vevő, GSM és UMTS (3G) modul. Én nem szeretném szinkronizálni a gépet a telefonnal. Én azt szeretném, hogy – mondjuk egy párosítási procedúra után – a telefonom a számítógépem részévé váljon. A gép sajátjaként tudja használni annak eszközeit. Ha a gépen elindítom a Google Earth-öt, akkor egész egyszerűen nézze meg valamely vezeték nélküli technológia segítségével, hogy ott van-e a telefonom a közelben, ha igen, csatlakozzon rá, és a GPS segítségével határozza meg a helyzetemet. Mindezt tegye teljesen átlátszó módon, vagyis nekem nemhogy odanyúlnom ne kelljen a telefonhoz, hanem még ki sem szükséges írnia azt, hogy most épp mi történik.

Ha netezni szeretnék és nincs egyik honi WiFi hálózat sem a közelben, akkor fogja a mobiltelefont, és mintha egy beépített hálókártya lenne, egyszerűen használja Internet kapcsolat létrehozására. Nem kell rákérdezni – hiszen azért vettem.

A telefon legyen a számítógép része: ne áttölthessek rá MP3-maka, és szinkronizálhassam vele a kontaktjaimat, hanem ugyanazt az MP3 könyvtárat és kontaktlistát érjem el mindkét eszközről. Ennek megvalósítása most szempontunkból lényegtelen, történhet Cloud Computing technológiákkal, de akár egy közvetlen IP kapcsolatot is létrehozhat a telefon a számítógéppel (otthon a helyi hálón, távol pedig mobilneten keresztül). Ha SMS-t akarok írni, akkor egy, a telefonhoz hasonló felületen tehessem meg a gépről is (persze a számítógép gazdagabb interfészét kihasználva). Ha bejövő hívásom van, akkor fogadhassam azt a számítógépről. Sőt, ha a telefon rendelkezik 3G (4G, stb…) kapcsolattal, de nincs beépített kamerája, akkor a számítógép webkamerájával akár videóhívást is hadd bonyolítsak le.

Az összhangra azonban talán a legjobb példa a következő: MP3-mat hallgatok a mobilommal útközben (persze a közös könyvtárból), hazaérek, egy egyszerű mozdulattal hadd tegyem át a feladatot a számítógépre, ami az erősítőre van kötve szépen ússzon át a hang a fülhallgatóból a nagy hangfalakra, anélkül, hogy a zene leállna. Ugyanezt elképzelhetjük a webböngészésre is: ha a gépen megnézek egy honlapot, egy egyszerű mozdulattal legyen lehetőségünk átrakni a tartalmat (pontosabban a megfelelő helyen megnyitott böngészőt) a telefonra, hogy az olvasást út közben folytathassuk. Nem akarok szinkronizálni. Legyen lehetőségem beírni egy kontaktot a gépen, és ugyanazzal a lendülettel fényképet csinálni az emberről a mobilommal a kontakthoz.

A profil

Mindannyian kialakítottunk egy, a számunkra legmegfelelőbbnek talált felületet a számítógépünkön. Megvannak a megszokott programjaink, a kedvenc témánk, hátterünk, menü elrendezésünk, stb. Mindenki máshogy rendszerezi az adatait. Megvannak a böngészőben a leggyakrabban látogatott weblapjaink, kedvenc könyvjelzőink. Ez mind hozzátartozik a profilunkhoz. Minél több időt töltöttünk már a gép előtt, annál fontosabb ez a profil, hiszen annál több idő lenne egy szűz rendszert ugyanerre a megszokott, kényelmes állapotra hozni. Az emberek egyre kevésbé szívesen használják mások számítógépét, és mivel a gépek kezdenek tényleg „személyi” számítógépek lenni (30 év óta először), az emberek egyre kevésbé szeretik a saját gépüket másoknak használatra bocsájtani. Miért van ez? Legtöbbször nem azért, mert magát a gépet féltenék (mondjuk attól, hogy tönkreteszi más), hanem mert a profiljuk olyan fontos számukra. Ezt a profilt kéne tehát valamilyen formában hordozhatóvá tenni. Ennek egyik nagy előnye az lenne, hogy távoli számítógépekről (mondjuk iskolából) is a jól megszokott desktopunkat látnánk, emellett az adott hardver képességeit is kihasználhatnánk (pl. ha egy tudományos kísérletben egy számításigényes feladatot kell elvégeznem, akkor bemegyek az egyetemre, és az ottani gépekkel végeztetem el a feladatot, a megszokott, akár otthon elindított programjaimmal). Másik előnye az lenne, hogy nem lennénk egy adott számítógéphez kötve, tehát pl. új gép vásárlásakor egyszerűen bejelentkeznénk a régi profillal, és ott folytathatnánk a munkát (azokkal a nyitott programokkal, fájlokkal), ahol a régi gépen abbahagytuk.

A profil flexibilitása

Továbbgondolva profilunk hordozhatóságát egyből jön a felismerés, hogyha lehetővé tesszük, hogy a profil alkalmazkodjon az adott futtató hardverhez, akkor egészen újszerű alkalmazások nyílnak meg előttünk. Ahelyett, hogy az előbbi példában csak a webböngésző állapotát „lökjük át” számítógépről mobilra, akár lehetőség kéne legyen, hogy magát a profilt vigyük át a mobilra. Persze külön hangsúlyt kell hogy fektessünk arra, hogy mobilon egész máshogy viszonyul a dolgokhoz az ember (pl. nincs precíz pozicionálásra alkalmas egere, kevés az ideje, korlátozott méretű a kijelző, amit néz), így a profilnak az adott eszközön egy arra optimalizált nézetet kell nyújtania, amennyiben ez lehetséges. Ha nem létezik ilyen, akkor a legközelebbi elérhető megjelenítési forma lehetne megoldás (pl. ha egy alkalmazást PDA-ról szeretnénk használni, de csak mobil telefonra készült változata van, akkor az jelenjen meg).

Egyszerre egy helyen bejelentkezve az éppen legkényelmesebben használható eszközről végezhetnénk el az adott feladatot, úgy, hogy közben nem lenne szükség szinkronizációra, fájlok másolására vagy bármilyen más melléktevékenységre. Amit az egyik eszközön módosítunk, az egyből elérhető lenne a másikról is.

Scenario

Képzeljünk el egy reggelt, amikor az ébresztő óra a megfelelő időpontban ébreszt, mert a beépített kamera segítségével a másik szobában lévő számítógép elemezte, hogy mely alvásciklusban vagyunk éppen, és mikor a legkönnyebb az ébresztés. Az óra megjegyzi a felkelés körülményeit, tanulva belőlük legközelebb még hatékonyabb lesz. Az ágyból kikelve a fürdőszoba tükrön a legfontosabb e-mail-ek várnak, mivel a tükör profilja erre van kihegyezve. A tükör természetesen képes beszéd szintetizálásra, valamint hanggal utasíthatjuk pár egyszerűbb, de fontos feladat elvégzésére, így egyből szólunk is a rendszernek, hogy a kávéfőző a tegnapinál gyengébb kávét csináljon, mert az nem ízlett.

A konyhába belépve kedvenc elektronikus papírunkon várnak a megmaradt e-mail-ek, valamint a friss hírek. Az egyik barátunk küldött egy videót a tegnapi találkozóról – megnézhetnénk az újságon is, hangot a HiFi rendszer szolgáltatna – de kényelmesebb a nagy TV-n megnézni az anyagot. Sajnos az hosszúnak bizonyul, sietnünk kell, úgyhogy a lakásból kilépve a telefonunk lejátszójára kerül. Persze csak akkor megy tovább a műsor, ha a play gombot megnyomjuk.

A munkában a megszokott programjaink várnak, az út közben végig nem nézett videó maradékával. A munka könnyű, hiszen mindenre megvan a megfelelő eszköz. Ha például rajzolni kell, akkor egyszerűen a PhotoShop-ot áttesszük a tablet gépre, tollal megrajzoljuk a megfelelő részeket, majd amikor már nem kell a kézügyesség, akkor a 30″-os monitoron folytatjuk a munkát. A kinézet csak a felbontáshoz alkalmazkodik, a kezelőfelület ugyanaz marad. A nap leteltével még 1-2 apró dolog hátramaradt a munkából, de mivel az irodai felszerelések már nem szükségesek hozzá, otthon is megcsinálhatjuk őket, ezért haza indulunk. Otthon a számítógépen elvégezzük a projekten a megfelelő módosításokat – 24″ és lassabb hardver, de erre még bőven alkalmas.

Csörög a telefon, de mivel a gép előtt ülünk, az pedig a másik szobában maradt, inkább a számítógépen fogadjuk a hívást. Közben a konyhában készül az étel, rá kell néznünk, úgyhogy elhagyva a nappalit a hívás kihangosítva, a konyhai audio rendszeren folytatódik. A másik fél meg akar mutatni valamit, jobb híján a kép az elektronikus papíron (az újságon) jelenik meg.

Szerintem szép scenario. Én hiszek benne, hogy meg lehet úgy valósítani, hogy ez problémák nélkül működjön, és kényelmesebbé tegye az életünket.

Hol tartunk ehhez képest?

Jelenleg az a nézet a legelterjedtebb, hogy a jövő a Cloud Computing, vagyis hogy az adatainkat webes „felhőkben”, távoli szervereken bérelt helyen tároljuk majd, amit „bárhonnan” (jelenleg csak számítógépünkről és maximum a mobiltelefonunkról) elérhetünk. Ezzel a fő baj a jelenlegi internet technológiák lassúsága, azaz egy pár giga adatunk (ami minimálisnak tekinthető ma már) akár napokig töltődhet felfelé a szerverre. Helyenként aggályos a szerver biztonsága is (mind adatbiztonsági, mind pedig adatvesztési szempontból). További problémának látom, hogy az adatok eléréséhez mindenáron újra fel akarják találni az emberek a spanyol viaszt: egy eleve nem arra való technológiát (Web) akarnak rendkívüli erőfeszítések árán megtenni ezen Cloud Computing „egy platformjának”. Szerintem nincs szükség erre. Léteznek technológiáink, amik már rég képesek arra, amit a Web tuningolásával valaha is el akarunk érni: gyorsak, hardver-közeliek, kényelmesek. Natív programoknak hívják őket. Ha esetleg a platformfüggetlenség is szempont lenne, akkor ott a Java. Ezek mindig ezerszer gyorsabban fognak futni, és ezerszer több lehetőséget fognak adni a Webböngésző futtatási keretei közé szorított alkalmazásokhoz képest. (Ld. 3D grafika, vagy például drag’n’drop.) Persze, a Web-nek is megvan a maga helye, bizonyos kisebb, egyszerűbb feladatokat remekül el tudunk vele ma is látni (ld. Google Docs, GMail), de kitartok amellett, hogy ez csak egy átmeneti megoldás kéne hogy legyen a profilunk hordozhatóságának megteremtéséig.

Léteznek technológiák, amik lehetővé teszik folyamatok számítógépek közötti átvitelét, ezeket főleg a komolyabb szerver-rendszereknél hasztnálják.

Ami viszont jelenleg a leginkább nincsen megoldva, az a korábban említett összhang az eszközök között. Eszközeink nem tudják egymás szolgáltatásait kihasználni.

Ha egy laptopom és egy asztali gépem van, akkor e két eszköz közötti egyszerű adatátvitel sincsen megoldva, nemhogy két teljesen idegen rendszer közti. Csak a web-es technológiák képesek jelenleg több különböző tulajdonságú eszközön megjelenni, de ez jelenleg még elég korlátozott. Lehet vezeték nélkül fájlokat átküldeni mobiltelefonról számítógépre, de szó sincs róla, hogy ugyanaz az adathalmaz elérhető legyen mindkettőről.

Van még hová fejlődni. Ti mennyire értetek egyet velem?