A Planetes legtöbb ismertetőjében leírják, hogy a jövőben játszódik, 2075-ben, amikor az űrszemét már komoly problémát jelent. Akár egy apró, szabadon repülő csavar is teljesen tönkre tud tenni egy egész űrhajót, ha jó nagy relatív sebességgel találkoznak. Leírják, hogy főhőseink egy szemétgyűjtő csapat tagjai, blabla. Ez tényleg így van, de ez az anime ennél sokkal többről szól.

A történet középpontjában egy fiatal fiú és egy most a csapathoz került lány áll. A sorozat egyrészt az ő fejlődésüket mutatja be (hogy szeretnek egymásba, hogy gondolkoznak, miként hatnak egymásra és másokra). Persze a sorozat elején kifejezetten idegesítő munkatársaikat is bemutatják az epizódok során, ahogy azt már a hasonló japán sorozatok esetében megszokhattuk. Itt azonban az elején nem hittem el, hogy a végére egyet fogok érteni az animeaddicts cikkével, amiben egy kifejezetten szerethető csapatként említik őket. A tanulság: ne ítélj elsőre. És ez a 26 részes anime olyan, amire ez fokozottan igaz.

Több anime van, ami beéri ennyivel. Pár szerethető szereplő, pár humoros epizód, egy kevés akció, és kész is. Itt azonban ennél többről van szó. Miután mindenkit kellőképpen megismertünk (vagy legalábbis azt hisszük), úgy a fele körül, hirtelen megtörik a sorozat, és egészen új irányokba indul el. Hachi, aki mindig arról álmodozik, hogy vesz egy űrhajót, új célt talál magának: az emberiség első, Jupiterre induló űrhajójára akar felkerülni. A rakétatudomány megalkotójaként aposztrofált Von Braunról elnevezett hajó sokak szerint az emberiség reménysége. Az emberiség sikeresen átállt az olajról a Holdon bányászott gázokból nyert energiára, azonban végesek ezek a készletek is, így a Jupiter szolgálhat megfelelő energiaforrásként a jövő nemzedékei számára.

Azonban nem gondolja mindenki így. A sorozat egyik fontos mondanivalója, hogy bár évtizedeken belül az ember várost építhet a Holdon, eljuthat a Marsig, és több, hatalmas űrállomáson is élhet, saját bolygóján ugyanúgy nem fogja tudni megoldani az emberiséget sújtó nagy problémákat: az éhínséget, a háborúkat, a túlnépesedést. A szakadék – bár már ma is elég mély –, tovább fog mélyülni a szegények és a gazdagok között. És persze sokan pont az űrkutatásra költött – hadd éljek a kifejezéssel – csillagászati összegekben látják ezen problémák megoldását, ami lázadásokhoz vezet a Von Braunon is.

Amit külön imádok ebben a sorozatban is, az a realizmus. Nem csak a jövőnket ábrázolja hihetően, hanem az űrben használt technológiákat is. Érvényesek a fizika törvényei, nincs hangja az űrhajóknak, nincs varázslatos mesterséges gravitáció az űrhajókon – és bizony ha sok időt töltesz az űrben, azaz nem élvezed Földünk védelmét, bizony könnyen rákos leszel. Visszaköszön napjaink sajnálatos tendenciája, amiben a legnagyobb hatalmat már nem is az országok, hanem a nagyvállalatok képviselik. Vezetőik valóságos modern kori királyok.

Grafikailag a legigényesebbek közé tartozik a sorozat. Realisztikus ábrázolásmód, kézi rajzokkal, és csak nagyon kevés 3D renderelt animációval. Az emberek, mozgások, rendkívül jól kivitelezettek. Remekül ábrázolták a holdi városokat és az űrállomást is. Aki figyel, annak sok olyan apró részlet tűnhet fel, ami azt jelzi, hogy az űr ábrázolását komolyan gondolták, nem csak egy űrbe helyezett szappanoperáról van szó. (Egyik kedvenc ilyen apró példám az űrállomás súlytalan részein található láb akasztók, aminek segítségével meg tudnak állni a folyosókon egymással szemben az emberek.)

Szerintem aki kedveli a Sci-fiket vagy az animét, az nem fog csalódni benne. Aki meg mindkettőt (mint én is), annak pedig egyenesen kötelező. Az első pár részen én kicsit szenvedtem, mert állandóan kiabáltak egymással a szereplők, aztán belerázódtam, a felétől viszont már olyan izgalmas volt, hogy letenni sem tudtam, és egy nap néztem meg a maradék kb. 13 részt. A Cowboy Bebopot eddig vagy 5-ször láttam, szerintem ezt sem most néztem meg utoljára :)