GK blog

Végre egy olyan film, amilyenre már nagyon régóta vártam. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de én mindig próbálom követni a történetet, és egy film élvezeti értékéből rengeteget levon nálam, ha tele van logikai bukfencekkel, olyan dolgokkal, amik nincsenek normálisan megmagyarázva*, legfőképpen azért, mert a forgatókönyvíró egy tehetségtelen alak, aki megelégszik az amerikai közönség által már elfogadhatónak ítélt legalacsonyabb színvonallal is. Na itt minden klappol.

* Ha valakit érdekel, indíthatok egy olyan sorozatot, ami ilyen jellegű fikázásról szól. Ebben jó vagyok. :P

Ne tévesszen meg senkit a csicsás űrlövöldözős-ufóirtós feelinget árasztó plakát, a film egy egyhelyszínes darab, egy baráti társaság beszélgetéséről szól. Anélkül, hogy különösebben le akarnám lőni a poént, az épp elköltözni készülő főszereplő bejelenti – némi unszolás árán – egyetemi oktató barátainak, hogy ő bizony egy ősember, és a pleisztocén földtörténeti kor óta 34 éves, nem öregszik. Persze mindenki a maga módján közeledik a bejelentéshez, van aki érdeklődik, van aki kétkedik, és van, aki egyszerűen tényként kezeli, hogy sokéve ismert barátja bedilizett.

Főhősünk abszolút mértékben szimpatikus szereplő, és készséggel mesél életéről a hallgatóságnak, aki próbál fogást találni rajta, de nem tud. És a néző sem. A néző is elgondolkodik rajta, hogy kinek is van igaza, tényleg hülyeségeket beszél-e, vagy akár meg is történhetett…

Tovább nem érdemes ragozni a sztorit, akinek ennyivel felkeltette az érdeklődését, az nézze meg, akinek meg nem, az nézzen TeleTubbies-t vagy valami jobbfajta agyatlan öldöklős filmet. :)

Amúgy kérdés filmnézés utánra: Ti mit kérdeztetek volna tőle?